Köztünk járnak, mert anyósom, nagynéném és kolléganőm is ilyen: Miért van annyi nő, aki szerelmes a fiába?

„A fiúk már csak ilyenek…” – mondják az anyukák

Ezt a kifejezést elfogult anyukáktól halljuk, akik nem hajlandóak fegyelmezni rendetlenkedő gyereküket és már itt, egészen kiskorban elkezdődik a jelenség. (Egyébként ha megfigyeljük, a lányaikat minden szülő többször fegyelmezi, mint fiaikat. Egy csínytevést a fiúgyerekek sokkal könnyebben megúsznak, mint a lányok, akiktől anya, apa és az egész társadalom szófogadóbb, csendesebb, szerényebb és engedelmesebb viselkedést vár el.) Azt is említsük meg, hogy amennyiben ezeknek az Ödipusz komplexusban szenvedő anyukáknak lánygyermeke is van, az sosem kap annyi figyelmet, mint a fiú. Ez a kevesebb figyelem is legtöbbször kritizálásban nyilvánul meg. Ezek a nők a lányaikkal sokkal szigorúbbak, a kettős mérce gyerekeik nevelésében egyértelmű.

A nagynénémnek van egy felnőtt fia és egy lánya. Családi összejöveteleken a lányához egy jó szava nincs, csak megdorgálja, amiért a sütményei nem lettek elég finomak, illetve mindenki előtt szólogat be a súlyára, a ruhájára. (Pedig unokatestvérem kifejezetten csinos és remekül süt.) A fiát ezzel ellentétben viszont ajnározza. Helybe viszi neki az ételt, mindenben kiszolgálja, babusgatja – mintha még kisgyerek lenne – és ő a mindene. (Pedig Péterke egy munkanélküli, elhízott semmirekellő.)

Kolléganőm szintén tipikus toxik Boy Mom: állandóan a fiáról áradozik, aki – hallom amikor telefonál – úgy beszél vele, mint egy cseléddel. A srácnak az elmúlt két évben legalább hat barátnője volt, de kolléganőmnek egyikük sem felelt meg. Egyszer felháborodva mesélte, hogy az egyik lány nem volt hajlandó kivasalni a fia ingét – este tízkor – mert fáradt volt! Kérdeztem, hogy miért nem vasalta ki a fia, mire úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.