Fokozatosan
Régen kifejezetten vicces ember voltam, a társaság lelke, aki mindenkit megnevettetett. Aztán ért pár csalódás - a szerelmem megcsalt a legjobb barátommal, illetve pár haverról megtudtam, hogy nem velem, hanem inkább rajtam nevetnek - és azóta meghúzom magam. Hiányzik a harsány, bulis énem. Főleg azért, mert akkor még bíztam az emberekben és jobbnak láttam a világot.
Külső
Felszínes dolog azt mondani, hogy a szépségem? Fiatalon olyan szép voltam, most rá sem ismerek az öreg arcra, aki a tükörből néz rám.
Olvass még a témában
Szürkén
Hallottam másoktól, hogy egy szakítás után más emberré váltak és sosem értettem. Picit talán le is néztem ezeket az embereket, mondván hogy lehet ennyire valaki más által meghatározni az életed, nem szabad ennyire egyetlen személytől függeni. Nekem mindig közös döntéssel, barátsággal értek véget a párkapcsolataim és tíz éve boldog voltam a barátnőm mellett. Aztán egy nap közölte, hogy beleszeretett valakibe és soha többet nem láttam. Ekkor 38 éves voltam, talán túl öreg ahhoz, hogy kezelni tudjam ezt az új helyzetet. Két öngyilkossági kísérlet után már nem őt sírom vissza, hanem azt, aki én voltam amíg együtt voltunk: egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Ma depressziós, neurotikus roncs vagyok, aki már soha nem lesz képes önfeledten beleszeretni valakibe.
A cikk folytatódik, lapozz!
