Véleménycikk: Schuszter Borka
Persze nem rosszindulatból. Éppen ellenkezőleg. A legtöbben féltettek. Biztonságot akartak nekem. A saját tapasztalataikból indultak ki, vagy egyszerűen csak aggódtak, hogy csalódni fogok.
Mégis, ha akkor hallgatok rájuk, egészen más ember lennék ma, és egészen máshol tartanék az életemben.
Amikor eldöntöttem, hogy otthagyom a stabil, kiszámítható munkahelyemet, sokan azt mondták, hogy felelőtlen vagyok. Olvass még a témában
„Sokuknak egy egyszerű szövegértés is kihívást jelent” – Pedagógus vélemények a mai gimnazistákról
„Ne legyél már olyan érzékeny” – A mondat, amit soha nem lenne szabad hallanod
A harmincas éveim a legjobb és legmagányosabb éveim egyszerre
„Tudtam, hogy nem fogja időben megetetni a gyerekeket és minden borul” – Control freak vagy, vagy csak a férjed megbízhatatlan?
Hiszen volt biztos fizetésem, kiszámítható napirendem, olyan állásom, amire sokan vágynának. Én pedig mindezt fel akartam adni azért, hogy szabadúszó legyek.
És emellett nem nagyon volt más érvem azon kívül, hogy hiányzik a szabadság. A legtöbbeknek ez talán kevés lett volna – nekem elég. Pedig közben tudtam és értettem, hogy mások aggodalmának nagyon is van alapja.
Mi lesz, ha nem lesz elég munkád? Mi lesz, ha nem tudsz megélni belőle? Mi lesz, ha vissza kell menned alkalmazottnak?
Ezek teljesen jogos kérdések voltak. Én is feltettem magamnak mindet.
Mégis úgy éreztem, hogy a bizonytalanság kevésbé ijesztő, mint az a gondolat, hogy soha nem adtam esélyt annak az életnek, amire valójában vágytam.
Ma pedig visszanézve egy pillanatig sem bánom ezt a döntést
Sokkal boldogabban élek. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Szeretem a munkámat, szeretem a szabadságot, amit ad, és olyan lehetőségek találtak meg az elmúlt években, amelyek biztosan nem találtak volna rám, ha maradok az irodai munkámnál.
Ugyanez igaz a párkapcsolatomra is.
Nem egyszer kaptam meg azt, hogy túl különbözőek vagyunk. Hogy ez így hosszú távon nem fog működni, hogy túl sok munkát kellene tenni bele. És valóban volt benne munka.
De valahogy soha nem éreztem azt, hogy ez önmagában rossz lenne.
Egyszerűen csak egyre jobban megismertük egymást, megtanultunk vitázni, bocsánatot kérni, alkalmazkodni, és közben valahogy minden évvel közelebb kerültünk egymáshoz. Nem hiszem, hogy minden kapcsolat megéri azt a fajta melót, amit nekünk ebbe tenni kellett, de egyértelműen úgy érzem, hogy a mi szerelmünk megérte. De ezt senki sem tudhatta, hiszen senki sem érezte, amit érzünk – csak ő és én.
Ha akkor másokra hallgatok, ma ez az élet sem lenne az enyém
Persze ebből nem azt a következtetést vontam le, hogy senkinek sem szabad adni a véleményére. Távolról sem.
Nagyon sokszor éppen mások látnak rá olyan vakfoltjainkra, amelyeket mi nem veszünk észre. Egy jó barát, egy szülő vagy akár egy mentor véleménye rengeteget segíthet, főleg akkor, ha olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket magunktól nem tennénk fel.
De van egy pont, ahol a döntést már nem lehet kiszervezni. Mert végül nem ők fogják élni az életünket. Hanem mi.
És bármennyire is szeretnek bennünket, senki sem tudja pontosan, mitől érezzük magunkat igazán élőnek.
Senki sem tudja helyettünk megmondani, melyik munka fog örömet adni, melyik kapcsolatért érdemes küzdeni, vagy melyik álom az, ami miatt megéri vállalni a bizonytalanságot.
Ezeket nekünk kell kitapasztalnunk. Néha sikerül. Néha nem. És igen, előfordulhat, hogy egy döntésünk végül rossznak bizonyul. Lehet, hogy egy vállalkozás nem működik. Lehet, hogy egy kapcsolat véget ér. Lehet, hogy egy nagy tervből végül nem lesz semmi. De még ezekben a helyzetekben is van valami megnyugtató: az, hogy a saját döntéseink eredményei.
És még ha kudarchoz is vezet az utunk, legalább a saját utunk volt. És ez sem kis dolog.
🏖️KisokosSzabadság kalkulátorhány nap szabadság jár?→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
