Nemrég azon kaptam magam, hogy bosszankodom. A párom megint hozott egy impulzív döntést, megint valami olyasmit csinált, amitől egy kicsit felborult a nap, és megint ott volt az az ismerős érzés: hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen nem tudok rá számítani, mert egy örök gyerek, aki nem tud, vagy nem akar felnőni. És ilyenkor könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy rossz tulajdonság. Hogy ezen változtatni kellene.
Csakhogy ha őszinte vagyok magamhoz, akkor pontosan ezek azok a dolgok, amik miatt beleszerettem.
Volt már olyan kapcsolatom, ahol minden kiszámítható volt. A másik fél megbízható, stabil, jól terhelhető – az a fajta ember, akire mindig lehet számítani, aki nem hoz váratlan helyzetekbe, aki nem borítja fel a terveket. Papíron tökéletes férfi volt. A valóságban viszont én ezekben a kapcsolatokban unatkoztam. Nem kicsit, hanem annyira, hogy végül ezért is vetettem véget nekik. Olvass még a témában
A mostani párom mellett viszont valami egészen más történik. Mellette nem kell mindig „felnőttnek” lennem. Sőt, sokszor kifejezetten az az érzésem, mintha visszacsúsznék egy kiskamasz állapotába: belőlem is dőlnek ilyenkor az ötletek, a random döntések, és néha az egészen hülye döntések, amikre sosem mond nemet. Palacsintasütés hajnal 2-kor? Egész vasárnapos videójátékozás? Meztelenül fürdés az Airbnb jakuzzijában? Mindig benne van egy kalandban, mindig elmondhatom neki, mihez van kedvem, mert le fog csapni a lehetőségre, hogy valami emlékezeteset csináljunk.
És ez az, ami életben tartja bennem a szerelmet
Innen nézve viszont felmerül egy elég kellemetlen kérdés: miért akarom néha éppen ezt „kinevelni” belőle?
Miért van az, hogy ami eleinte izgalmas, felszabadító és vonzó, az egy idő után zavaróvá válik? Miért kezdjük el ugyanazokat a tulajdonságokat „problémának” látni, amelyek miatt annak idején választottuk a másikat?
Talán azért, mert a kapcsolat egy pontján már nemcsak élményeket keresünk, hanem biztonságot is. Már nemcsak az számít, hogy mit ad a másik a jelenben, hanem az is, hogy mire számíthatunk tőle hosszú távon. És ezek a szempontok néha ütköznek.
Az impulzivitás például lehet egyszerre izgalmas és ijesztő. A spontaneitás lehet felszabadító és kiszámíthatatlan. A gyermeki lelkesedés lehet szerethető és fárasztó. És mi hajlamosak vagyunk csak az egyik oldalát látni – attól függően, hogy éppen milyen helyzetben vagyunk.
De attól, hogy egy tulajdonság néha nehéz, még nem biztos, hogy „rossz”. Lehet, hogy egyszerűen csak teljes. És ezzel együtt kell elfogadni.
Biztos vagyok benne, hogy én sem vagyok könnyű eset. Nekem is vannak olyan dolgaim, amik idegesítőek, vagy amikkel nehéz együtt élni. És valószínűleg a párom is dönthetne úgy, hogy ezeket „kijavítja” bennem. De ha sikerülne neki, lehet, hogy pont azt veszítené el, ami miatt megszeretett.
Valahol itt van a csapda: ha túl sikeresek vagyunk abban, hogy a másikat a saját igényeinkhez igazítsuk, akkor könnyen lehet, hogy közben kioltjuk azt a szikrát, ami az egész vonzalmat elindította.
Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent el kell viselni. Vannak határok, vannak helyzetek, ahol igenis fontos a változás. De nem minden különbség hiba. Nem minden kényelmetlenség probléma.
A párom impulzivitása sem mindig könnyű
Van, amikor kifejezetten idegesít. De elfogadtam, hogy nem lehet csak akkor ilyen, amikor nekem éppen az kényelmes. Ez nem egy kapcsoló, amit le meg föl lehet pöccinteni.
És ha alapvetően ezt szeretem benne, akkor talán az a dolgom, hogy megtanuljak együtt élni ezzel. Hogy bizonyos helyzetekben én legyek a „felnőtt”, miközben máskor ő az, aki kirángat a saját túlgondolt világomból.
Amíg többnyire örömet ad az, aki ő, amíg legtöbbször szerencsésnek érzem magam, hogy benne van az életemben, addig nem akarom megváltoztatni. Mert ilyennek szeretem.
