A legabszurdabb az egészben az, hogy ez a logika nemcsak a munkahelyeken él. Beépült a hétköznapi beszélgetéseinkbe is. Ha megkérdezzük egymástól, hogy vagy, ritkán válaszoljuk azt, hogy jól, kiegyensúlyozottan, kipihenten. Mintha ez túl nagy luxus lenne. Mintha mentegetőzni kellene miatta. „Jól, de tudod… sok a meló.” „Most épp oké, de alig alszom.” Mintha gyorsan hozzá kellene tennünk valami nehézséget, nehogy félreértsenek minket, és azt higgyék, mi csak lazsálunk, miközben a világ meggebed körülöttünk.
Persze vannak élethelyzetek, amikor a kimerültség elkerülhetetlen. Kisgyerekes időszakok, betegségek, krízisek, határidők. Nem lehet mindent tökéletesen balanszban tartani, és nem is kell.
A probléma ott kezdődik, amikor nem az átmeneti fáradtságot normalizáljuk, hanem azt, hogy ez az alapállapot. Hogy így kell élni. Hogy akkor vagyunk értékesek, ha már fáj.
Azt hiszem, sokan nem azért nem húznak határokat, mert tényleg lehetetlen, hanem mert félnek. Félnek attól, hogy ha nemet mondanak, akkor kevésbé lesznek fontosak. Félnek attól, hogy lecserélhetővé válnak. Félnek attól, hogy kiderül: a világ nem omlik össze nélkülük. És ez valahol nagyon ijesztő gondolat. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
