Amíg irodában dolgoztam, szinte minden nap láttam azt a már-már előre begyakorolt koreográfiával működő jelenetet, amit a kollégáim rendszeresen előadtak. Ebédidőben, műanyag dobozok és kicsit túl erős kávé mellett ültek az asztal körül, és nem arról beszélgettek, ki mit főzött, mit csinált hétvégén, vagy mire vágyik igazán, hanem arról, hogy ki mennyire fáradt. Ki meddig volt bent előző este. Ki aludt kevesebbet. Kinek volt idegesítőbb az ügyfele, és ki kapott még este tízkor is e-mailt.
Ez nem őszinte panaszkodás volt. Nem segélykiáltás, nem egy pislákolni kezdő, változást követelő forradalom. Inkább verseny.
Én meg ott ültem, és legszívesebben azt mondtam volna: menj haza hamarabb. Húzz határokat. Ne válaszolj este. Mondd azt az ügyfélnek, hogy ez nem oké. De tudtam, mi lenne a válasz: Olvass még a témában
Ha 10-ből 7 kutyafajtát felismersz a kölyökkori képeken, igazi kutyákkal suttogó vagy!
Önkéntes szegénység: hogyan lehet tudatosan, de boldogan kevesebbel élni?
Veganuár: kezdd egy januári kihívással és próbáld életmódoddá tenni
Ezt hozza 2026. március 23. a numerológia szerint: szívből jövő lezárások ideje
„Nem tehetem.”
„Ez ilyen.”
„Ha nem én csinálom, majd más.”
És persze ott volt a kimondatlan mondat is: ha nem bírom, akkor gyenge vagyok.
A fáradtságból státusz lett
Bizonyíték arra, hogy fontosak vagyunk. Hogy szükség van ránk. Hogy nélkülözhetetlenek vagyunk. Minél kimerültebbnek tűnsz, annál inkább azt üzened: sok dolgom van, számít, amit csinálok, pörög körülöttem az élet. A kipihentség ezzel szemben gyanús. Mit jelent az, hogy „jól aludtam”? Hogy volt rá időd? Hogy nem vagy eléggé terhelt? Hogy nem dolgozol eleget?
A legabszurdabb az egészben az, hogy ez a logika nemcsak a munkahelyeken él. Beépült a hétköznapi beszélgetéseinkbe is. Ha megkérdezzük egymástól, hogy vagy, ritkán válaszoljuk azt, hogy jól, kiegyensúlyozottan, kipihenten. Mintha ez túl nagy luxus lenne. Mintha mentegetőzni kellene miatta. „Jól, de tudod… sok a meló.” „Most épp oké, de alig alszom.” Mintha gyorsan hozzá kellene tennünk valami nehézséget, nehogy félreértsenek minket, és azt higgyék, mi csak lazsálunk, miközben a világ meggebed körülöttünk.
Persze vannak élethelyzetek, amikor a kimerültség elkerülhetetlen. Kisgyerekes időszakok, betegségek, krízisek, határidők. Nem lehet mindent tökéletesen balanszban tartani, és nem is kell.
A probléma ott kezdődik, amikor nem az átmeneti fáradtságot normalizáljuk, hanem azt, hogy ez az alapállapot. Hogy így kell élni. Hogy akkor vagyunk értékesek, ha már fáj.
Azt hiszem, sokan nem azért nem húznak határokat, mert tényleg lehetetlen, hanem mert félnek. Félnek attól, hogy ha nemet mondanak, akkor kevésbé lesznek fontosak. Félnek attól, hogy lecserélhetővé válnak. Félnek attól, hogy kiderül: a világ nem omlik össze nélkülük. És ez valahol nagyon ijesztő gondolat.
Pedig a folyamatos kimerültség nem erény. Nem bizonyíték a lojalitásra, a tehetségre vagy az elköteleződésre. Inkább egy jelzés. A testünk és az idegrendszerünk próbál szólni, hogy túl sok. És minél inkább elnyomjuk ezt a hangot, annál hangosabban fog visszatérni – kiégés, szorongás, betegségek formájában.
Talán ideje lenne új státuszszimbólumokat választani. Olyanokat, mint az, hogy tudok aludni. Tudok nemet mondani. Van életem a munkán kívül. Nem rettegek attól, hogy nem válaszolok azonnal. Ezek nem lustaságot jelentenek, hanem önismeretet és bátorságot.
És lehet, hogy eleinte furcsa lesz kimondani az ebédlőasztalnál, hogy „igazából kipihent vagyok”. Lehet, hogy csend lesz utána. De talán valaki másban akkor megmozdul valami. És rájön, hogy nem a fáradtság tesz minket értékessé – hanem az, hogy emberek tudunk maradni benne.
