Amikor megismerkedünk valakivel, az egyik legelső kérdés, ami elhangzik, szinte mindig ugyanaz: „És amúgy mivel foglalkozol?” Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ez egy egészen jó kérdés: nem túl személyes ahhoz, hogy tolakodó legyen, mégis elég ahhoz, hogy elindítsa a beszélgetést. De ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban érzem, hogy ezzel a kérdéssel – és azzal, amit mögé képzelünk – valójában sokkal többet mondunk annál, mint gondolnánk.
A munkánk, a pozíciónk, a címünk sokszor egyfajta névjegyként működik.
Azt hisszük, ha elmondjuk, hogy mivel foglalkozunk, azzal máris megmutattuk, kik vagyunk. És persze, valahol ez igaz is: ha napi nyolc órát, vagy sokszor annál is többet töltünk valamivel, az elkerülhetetlenül hatással van ránk. Formálja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a kapcsolatainkat. De az utóbbi időben egyre erősebben érzem, hogy ez nem minden, amit elmondhatok magamról.
A munkám nem én vagyok
37 évesen már ki merem mondani: bármennyire is szeretem a munkámat, a munkám nem én vagyok. Sokáig azonban nem így gondoltam. Sokáig azzal azonosítottam magam, amit csinálok. A sikeres projektek, a határidőre leadott anyagok, az ügyfelek visszajelzései – ezek adták az önbecsülésem alapját. Ha jól ment a munka, magabiztos voltam. Ha nem, értéktelennek éreztem magam. Mintha a szakmai teljesítményem egyenlő lett volna azzal, hogy mennyit érek emberként. Olvass még a témában
„Akkor vettem először komolyan a panaszkodását” – Férfiak, mi történt, amikor a feleség levette a jegygyűrűt?
Túlmegy a határon vagy szükséges szabályozás? A diákok megjelenését akarja szabályozni az iskolánk
Wellness, selfcare, énidő: tényleg pihentetnek, vagy nőként még ezt is produktívan kell csináljuk?
Nem az AI-jal van bajom, hanem azzal, hogy eltűnik a kreativitás
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
