Csak az utóbbi években kezdtem el megérteni, hogy ez mennyire veszélyes gondolkodás. Mert ha mindent a karrierünkre építünk, akkor egy-egy hiba, kudarc vagy váltás nemcsak a munkánkat, hanem az identitásunkat is megrendíti. És ki marad belőlünk, ha egyszer elveszítjük az állásunkat, a szakmánkat vagy épp a motivációnkat? Ne adj isten, amikor majd nyugdíjba megyünk, vagy ha csak van egy szabad vasárnapunk?
A környezetemben is egyre több embert látok, akik a munkájukban keresik az önigazolást. Akik a „mivel foglalkozol?” kérdésre nem egyszerűen válaszolnak, hanem bizonyítanak vele. És nem hibáztatom őket – ebben a világban, ahol a siker láthatóságát sokszor fontosabbnak tartjuk, mint a tartalmát, nehéz másképp élni.
Mégis, valahol szomorú, hogy ennyire azonosulunk a munkánkkal, miközben más, legalább ennyire lényeges részeinket elfelejtjük megmutatni.
Pedig a legtöbb, amit elértem az életben, nem szerepelhet sem önéletrajzban, sem LinkedIn-profilban. Nem kapott érte senki bónuszt, és nem adtak róla visszajelzést. Ott van például az a türelem, amit az évek alatt megtanultam. Az empátia, amit a kapcsolataimban gyakorlok. Vagy az, hogy ma már sokkal tudatosabban választom meg, miért és kinek adom az energiámat. Ezek mind részei annak, aki vagyok – és egyik sem függ attól, mi áll a munkaszerződésemben. Olvass még a témában
„Már kislányként azt kellett hallgatnom, hogy milyen rossz élete volt miattam” – A szüleid nyomorát hallgatni gyerekként érzelmi bántalmazás
„Kövér vagyok és utálom magam” – amikor a társadalom azt várja, de nem megy az önelfogadás
Beköltöztem az új lakásomba, és az első éjszaka óta tudom, hogy nem vagyok ott egyedül
Az alaposságom a pótcselekvésem, ha szétesik az életem – ekkor döbbentem rá
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
