Amikor megismerkedünk valakivel, az egyik legelső kérdés, ami elhangzik, szinte mindig ugyanaz: „És amúgy mivel foglalkozol?” Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ez egy egészen jó kérdés: nem túl személyes ahhoz, hogy tolakodó legyen, mégis elég ahhoz, hogy elindítsa a beszélgetést. De ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban érzem, hogy ezzel a kérdéssel – és azzal, amit mögé képzelünk – valójában sokkal többet mondunk annál, mint gondolnánk.
A munkánk, a pozíciónk, a címünk sokszor egyfajta névjegyként működik.
Azt hisszük, ha elmondjuk, hogy mivel foglalkozunk, azzal máris megmutattuk, kik vagyunk. És persze, valahol ez igaz is: ha napi nyolc órát, vagy sokszor annál is többet töltünk valamivel, az elkerülhetetlenül hatással van ránk. Formálja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a kapcsolatainkat. De az utóbbi időben egyre erősebben érzem, hogy ez nem minden, amit elmondhatok magamról.
A munkám nem én vagyok
37 évesen már ki merem mondani: bármennyire is szeretem a munkámat, a munkám nem én vagyok. Sokáig azonban nem így gondoltam. Sokáig azzal azonosítottam magam, amit csinálok. A sikeres projektek, a határidőre leadott anyagok, az ügyfelek visszajelzései – ezek adták az önbecsülésem alapját. Ha jól ment a munka, magabiztos voltam. Ha nem, értéktelennek éreztem magam. Mintha a szakmai teljesítményem egyenlő lett volna azzal, hogy mennyit érek emberként. Olvass még a témában
Tanulni a legjobbaktól: magyar vezetők, akik mindannyiunkat inspirálhatnak
Lehet-e haragudni a halálos ágy mellett? Avagy hogyan gyászoljuk azt, aki még él, de már nincs jelen
A szex jobb lesz, de a megélhetés nehezebb: Mi az, amit megold a válás és mi az, amin nem segít
Ezt tedd a forralt borba, hogy mennyei legyen
Csak az utóbbi években kezdtem el megérteni, hogy ez mennyire veszélyes gondolkodás. Mert ha mindent a karrierünkre építünk, akkor egy-egy hiba, kudarc vagy váltás nemcsak a munkánkat, hanem az identitásunkat is megrendíti. És ki marad belőlünk, ha egyszer elveszítjük az állásunkat, a szakmánkat vagy épp a motivációnkat? Ne adj isten, amikor majd nyugdíjba megyünk, vagy ha csak van egy szabad vasárnapunk?
A környezetemben is egyre több embert látok, akik a munkájukban keresik az önigazolást. Akik a „mivel foglalkozol?” kérdésre nem egyszerűen válaszolnak, hanem bizonyítanak vele. És nem hibáztatom őket – ebben a világban, ahol a siker láthatóságát sokszor fontosabbnak tartjuk, mint a tartalmát, nehéz másképp élni.
Mégis, valahol szomorú, hogy ennyire azonosulunk a munkánkkal, miközben más, legalább ennyire lényeges részeinket elfelejtjük megmutatni.
Pedig a legtöbb, amit elértem az életben, nem szerepelhet sem önéletrajzban, sem LinkedIn-profilban. Nem kapott érte senki bónuszt, és nem adtak róla visszajelzést. Ott van például az a türelem, amit az évek alatt megtanultam. Az empátia, amit a kapcsolataimban gyakorlok. Vagy az, hogy ma már sokkal tudatosabban választom meg, miért és kinek adom az energiámat. Ezek mind részei annak, aki vagyok – és egyik sem függ attól, mi áll a munkaszerződésemben.
Azt hiszem, ez a felismerés a felnőtté válás egyik csendes, de nagyon fontos pillanata. Amikor az ember először mondja ki magának: „a karrierem nem a személyiségem.” Hogy dolgozom, mert szeretem, mert motivál, mert biztonságot ad – de nem ettől leszek több vagy kevesebb. A munkám célja, hogy lehetőséget teremtsen: időt, pénzt, teret arra, hogy megéljem mindazt, ami valóban én vagyok.
És talán itt van a határvonal a kiégés és a kiegyensúlyozottság között is. Mert ha el tudom választani a szakmai énemet az emberi lényemtől, akkor egy rossz naptól nem dől össze a világ. Akkor tudok nemet mondani anélkül, hogy bűntudatom lenne. Akkor nem attól érzem értékesnek magam, hogy mennyit dolgozom, hanem attól, hogy hogyan élek (nem anyagi értelemben) abból, amit a munkámmal megkerestem.
Nem tagadom: szeretem a munkámat. Büszke vagyok arra, amit elértem. De ma már tudom, hogy az, aki vagyok, nem a pozíciómhoz, hanem a döntéseimhez kötődik. És ez felszabadító érzés. Mert végre nem kell minden eredménytől függővé tennem az önbecsülésemet. Végre lehetek egyszerűen csak ember, aki dolgozik — de nem csak ezért létezik.
