Amikor megismerkedünk valakivel, az egyik legelső kérdés, ami elhangzik, szinte mindig ugyanaz: „És amúgy mivel foglalkozol?” Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ez egy egészen jó kérdés: nem túl személyes ahhoz, hogy tolakodó legyen, mégis elég ahhoz, hogy elindítsa a beszélgetést. De ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban érzem, hogy ezzel a kérdéssel – és azzal, amit mögé képzelünk – valójában sokkal többet mondunk annál, mint gondolnánk.
A munkánk, a pozíciónk, a címünk sokszor egyfajta névjegyként működik.
Azt hisszük, ha elmondjuk, hogy mivel foglalkozunk, azzal máris megmutattuk, kik vagyunk. És persze, valahol ez igaz is: ha napi nyolc órát, vagy sokszor annál is többet töltünk valamivel, az elkerülhetetlenül hatással van ránk. Formálja a gondolkodásunkat, a viselkedésünket, a kapcsolatainkat. De az utóbbi időben egyre erősebben érzem, hogy ez nem minden, amit elmondhatok magamról.
A munkám nem én vagyok
37 évesen már ki merem mondani: bármennyire is szeretem a munkámat, a munkám nem én vagyok. Sokáig azonban nem így gondoltam. Sokáig azzal azonosítottam magam, amit csinálok. A sikeres projektek, a határidőre leadott anyagok, az ügyfelek visszajelzései – ezek adták az önbecsülésem alapját. Ha jól ment a munka, magabiztos voltam. Ha nem, értéktelennek éreztem magam. Mintha a szakmai teljesítményem egyenlő lett volna azzal, hogy mennyit érek emberként. Olvass még a témában
4 dolog, amit titokban minden anyuka szokott csinálni – nem ciki magadra ismerni
6 dolog, amire a 40-hez közeledve végre nem vagyok hajlandó több energiát pazarolni
Kívül csillogás, belül csalás: ráláthattam a nagy influenszer-illúzióra
A barátnőm elmondta, hogy szándékosan nem védekezett, hogy teherbe essen – nem tudtam, mit gondoljak
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
