De mi történik akkor, amikor a krízis már nem egy váratlan élethelyzet, hanem szinte állandó állapot, amit, ráadásul, úgy tűnik, éppen a barátunk idéz elő?
Nekem is van egy barátnőm, akinek az évek óta tartó kapcsolata inkább hasonlít érzelmi hullámvasútra, mint biztonságos párkapcsolatra. Nem nagyon volt olyan hónap, hogy ne hívott volna fel sírva, teljesen összetörve, hogy kész, vége, szakítottak.
Én pedig ilyenkor ott voltam, hallgattam, próbáltam megnyugtatni
Elemeztem vele a helyzetet, kerestük a mintákat, próbáltam rámutatni arra, amit kívülről talán tisztábban lát az ember. Olvass még a témában
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy évekig titokban terápiába jártam miattuk
„Örülök, hogy megkért, de utálom a gyűrűmet” – Titkok, amiket évek alatt sem osztottunk meg a párunkkal
„A boldogságot nem birtoklod, hanem cselekszed” – Mitől jó egy élet? Spoiler: a sikernek semmi köze hozzá
„A szalagavató másnapján egy másik országban ébredtem” – Sztorik, amiket máig nem mertünk bevallani a szüleinknek
Aztán néhány óra múlva jött egy újabb telefon, amiben máris enyhült a helyzet, és a „még beszélünk róla, hogy mi legyen” fázisába voltak, én pedig tudtam, hogy most hetekig tartó agónia jön, aminek a végén kibékülnek majd, hogy aztán kezdődjön minden elölről.
Eleinte ezt természetesen kezeltem. Hiszen mit tehet az ember? A barátja boldogtalan, és segítséget kér. Nem mondhatom azt, hogy „bocsánat, ezt már hallottam egyszer”, és nem veszem fel többé a telefont.
De egy idő után azt vettem észre, hogy egyre fáradtabb, frusztráltabb és tehetetlenebb leszek ezekben a helyzetekben.
Mert egy vis major esetén, persze, bevállalom, hogy majd késő este dolgozok, hogy délután vele lehessek, megkérem a nagymamát, hogy vigyázzon a lányomra, hogy én átmehessek őt vigasztalni, de ezek részemről is mind extra időt, energiát és szervezést igényelnek, amit nem tudok minden hónapban megadni. Pláne nem úgy, hogy nem látom, hogy érdemben javulna a helyzet.
Sokszor azért nehéz határt húzni, mert összekeverjük a támogatást a felelősséggel. Azt érezzük: ha nem hallgatjuk meg századszor is, akkor cserbenhagyjuk. Ha azt mondjuk, hogy ezt már nem bírjuk tovább elemezni, akkor önzőek vagyunk.
Pedig van különbség aközött, hogy odaállunk valaki mellé, és aközött, hogy megpróbáljuk helyette megoldani az életét.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
