Ha az iskolának az is dolga, hogy az általános műveltség megszerzése mellett a gondolkodásra való képességet, kritikai érzéket is fejlessze, akkor a jó öreg klasszikusok mellett szerintünk ezeknek a könyveknek is ott lenne a helye a kötelező olvasmányok listáján.
🎥 Jobb ember vagy, mint hinnéd, ha ez az 5 dolog jellemző rád
Iratkozz fel a Bien.hu hírlevelére!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
1/3 Ámosz Oz: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?
Az egyik legismertebb héber nyelven alkotó író, aki menekült szülők gyermekeként, a Békét most mozgalom alapítójaként és izraeli gondolkodóként elég sokat tud nem csak a konfliktusok, de a fanatizmus természetéről is.
A Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? tulajdonképpen egy esszéket, gondolatokat tartalmazó kis kötet, olyasmi, amit az ember egy délután alatt elolvashat, hogy aztán egy életen át gondolkodjon rajta.
Bár a téma meglehetősen nehéz – nem csak háborúról, gyűlöletről, területi konfliktusokról beszél, de olyan kérdéseket is feszeget, mint hogy hol ér véget a lelkesedés és egy ügy őszinte támogatása, és hol kezdődik meg a fanatizmus – Ámosz Oz stílusa végig könnyed, higgadt és nem egyszer játékos, egyenesen humoros is.
Ha szeretnénk olyan generációt nevelni, amely képes az elvei védelmére, de meg tudja hallgatni a másikat, gyakorolja a kritikai gondolkodást és az acsarkodás vagy a „nem nézek oda” elve helyett azt keresi, hogy ő személyesen mit tehet azért, hogy élhetőbb világot teremtsen, akkor ez a könyv kiváló kiindulópontja lehet az ezzel kapcsolatos beszélgetéseknek.
2/3 Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot?
Számos egyetemen kötelező olvasmány, hiszen olyan gyakorlati kérdésekre ad választ, amelyekkel sokan csak akkor szembesülnek, amikor ténylegesen elkezdik írni a szakdolgozatukat.
És bár nem kell feltétlenül és minden áron mindenkinek egyetemre mennie és szakdolgozatot írnia, a kritikai, tudományos gondolkodás, amivel Eco megismerteti az olvasót ebben a könyvben, olyan képességet is ad, ami mindennél értékesebb lehet a mai világban: ha tudjuk, hogyan kell megalapozott, védhető és tényekre alapuló disszertációt írni, akkor azt is észrevesszük, ha valaki sumákol az adatokkal, nem megbízható forrásokra hivatkozik, vagy elhallgat olyan részleteket, amelyek szükségesek lennének a teljes kép értékeléséhez.
Más szóval ki tudjuk szűrni az álhíreket, a manipulációt, a félrevezetést, ez pedig olyan képesség, ami a 21.században talán az egyik legnagyobb hiánycikk lett.
Lehet vitatkozni arról, hogy szépirodalmi szempontból Székely Éva könyvét hogyan értékelhetjük, mert bár rendkívül olvasmányos, gördülékeny, élvezetes a stílusa, azért persze azt is könnyű belátni, hogy az alkotó nem írónak született, és ebben a műfajban azért nem akkora született tehetség, mint választott pályáján, az úszásban.
Kiváló olimpikonunk könyvét nem is feltétlenül az irodalmi szempontok, inkább a tartalom miatt adnánk a kamaszok – meg a felnőttek – kezébe.
A Sírni csak a győztesnek szabad! a múlt évszázad történelmi eseményein keresztülívelve belső nézőpontot ad a második világháborúról és ’56-ról, olimpiákról és sporttörténeti eseményekről, miközben őszintén vall személyes tragédiákról, emberi küzdelmekről, és arról, hogy mi mindenre képes az akarat.
Nem azt mondjuk, hogy Székely Éva könyve szentírás, még csak azt sem, hogy kötelező rajongani az írója iránt – bár ha már annyi mindenkiért rajongunk, egy Nemzet Sportolója címmel kitüntetett olimpiai bajnok magyar úszónő éppen alkalmas lehetne erre – de az biztos, hogy a történetéből nagyon sokat tanulhat bárki, arról nem is beszélve, hogy milyen sok erőt és bátorítást adhat Székely Éva inspiráló személyisége bárkinek, aki éppen egy nehéz helyzettel birkózik.
