Nyolcévesen már a lépések hangjából megállapítottad, milyen hangulatban ér haza az édesanyád. Ha csattant az ajtó, tudtad, hogy aznap este neked kell majd elterelni a figyelmét, megnyugtatni, esetleg kitalálni valamit, amitől mosolyog. Ez nem túlérzékenység volt, hanem egy megtanult, nagyon korán kialakult szerep: a gyerek, aki a szülője érzelmi egyensúlyáért felel.
A jelenséget a szakirodalom parentifikációnak nevezi, a fogalmat a magyar származású pszichiáter, Böszörményi-Nagy Iván vezette be, aki a kontextuális családterápia egyik megalapítójaként azt vizsgálta, hogyan cserélődnek fel a szerepek egyes családokban: a gyerek gondoskodik a szülőről, ahelyett hogy fordítva történne. Ennek van egy gyakorlati, látható formája, amikor a gyerek főz, takarít, kistestvérre vigyáz, és van egy sokkal nehezebben észrevehető, érzelmi változata, amikor a gyerekből a szülő bizalmasa, tanácsadója, szinte terapeutája lesz.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
