Szinte hallom a rohanó lépteket, a kapkodó sóhajokat és a végeláthatatlan teendőlisták zizegését, amikor mostanában végignézek a környezetemen. Ismerős ez a közeg, hiszen jó ideig ugyanebben éltem…
Kívülről nézni a mókuskereket sokszor ijesztőbb, mint benne rohanni, különösen akkor, ha az ember lánya azokat látja nap mint nap kiégni benne, akiket a legjobban szeret.
Ezzel kapcsolatosan sokszor eszembe jut a terapeutám egyik legbölcsebb megállapítása: Olvass még a témában
Miért várunk felnőttként még mindig engedélyt a szüleinktől, hogy a saját életünket éljük?
Hogyan fogadod a kritikát? Teszteld, mennyire nyitott vagy a visszajelzésekre!
Milyen hallgatóság vagy valójában? Derítsd ki, hogyan figyelsz másokra!
4 dolog, amit titokban minden anyuka szokott csinálni – nem ciki magadra ismerni
„Nagyon gyakran a traumáinkon, a közös elakadásainkon keresztül kapcsolódunk egymáshoz.”
Érdekes tapasztalás ez, mert amikor végiggondolom a barátnőimmel való viszonyomat, döbbenetesen hasonló vonásokat és küzdelmeket fedezek fel bennük. Régen valószínűleg vak voltam ezekre a párhuzamokra, hiszen én is nyakig benne voltam a sűrűjében. Most viszont, hogy egyre tisztábban rálátok a saját működéseimre, másokban is sokkal könnyebben felismerem ugyanezeket a kimerítő mintákat – vagy legalább egy részüket.
Amikor a pihenés luxusnak tűnik
Az egyik legmellbevágóbb felismerésem, amikor a barátnőimmel beszélgetünk, hogy kivétel nélkül mennyire túlvállalják magukat. Lenyűgöző és egyben szívbemarkoló látni, mennyi mindent tesznek a családjukért, a közösségükért, a körülöttük lévőkért, értem, miközben saját magukat kérdés nélkül a háttérbe szorítják. És nem egy alkalommal, hanem menetrendszerűen, mintha kötelező lenne.
Nem mintha én lennék a tudatosság mintaszobra: magam is csak az utóbbi időben kezdtem el igazán megengedni, hogy többet pihenjek, és ne érezzem azt, hogy az életem minden egyes percét patikamérlegen mért hasznossággal kell eltöltenem. Ráadásul őszintének kell lennem, ez még ma sem mindig természetes. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: normális ekkor és itt pihenni, vagy már észrevétlenül átcsúsztam az egyszerű lustaságba?
Most, hogy az őszi iskolakezdés kellős közepében vagyunk és a mókuskerék ismét maximális fordulatszámon pörög, több barátnőmön is látom, mennyire kikészültek. Persze sokszor mondják is, hogy fáradtak, de mindez szavak nélkül is ordít a mozdulataikról – vagy éppen arról, hogy már megint három hét, mire találunk egy olyan délutánt, amikor kapkodva meg tudunk inni egy kávét.
Az egyikük nemrég megkönnyebbülve mesélte, hogy mennyi lelket öntött belé egy korábbi üzenetem, és segített neki felismerni, hogy megint belecsúszott ebbe a mintába. Már megint ott tart, hogy valójában mindent irányítani szeretne, úgy érzi, három műszakban dolgozik folyamatosan (ebből kettőt otthon vállal). Pedig tudja, hogy ezzel a görcsös akarással egy idő után senkinek sem segít. Törvényszerű, hogy egyszer ő maga sem fog tudni miből adni.
Ha elfogy a türelem és az energia, akkor pont azok a finom dolgok szenvednek csorbát, amelyeket a leginkább szeretne biztosítani a családtagjainak: a szeretetet, a figyelmet és a gondoskodást.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
