Véleménycikk: Schuszter Borka
A nyári szünet közeledtével sok szülő fejében ugyanaz a kérdés kezd el zakatolni: hogyan fogom megoldani ezt a két és fél hónapot? Mivel töltjük ki a napokat, hogy a gyerek ne unatkozzon, hogy fejlődjön, hogy élményekkel gazdagodjon? Ismerem ezt a gondolatspirált, és őszintén szólva nálunk sem teljesen alaptalan a logisztikai aggodalom.
Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a lányom apja és én is tudunk otthonról dolgozni, és a nyugdíjas nagymama is bevethető, de azért így is kihívás lesz a nyári szünet megoldása.
Van azonban valami, amiben már most biztos vagyok: nem fogom azzal stresszelni magam, hogy minden egyes napra programot szervezzek.
Persze lesznek terveink. Idén is leugrunk a Balatonra, mert nehéz lenne elképzelni a nyarat a vízparti lángos, a naptejillat és a barátnőim és gyerekeik nélkül, akikkel minden évben itt találkozunk. Biztosan sokat fogunk kirándulni is, mert a természet valahogy mindig jó irányba billenti a napot. És van egy visszatérő programunk is: augusztusban egyszer kimegyünk sötétedés után piknikezni, és hulló csillagokat nézni a Perseidák meteorraj idején. Tavaly ez meglepően nagy siker volt, idén sem hagynánk ki. Olvass még a témában
Szóval lesznek közös élményeink. Csak nem nyomasztom magamat azzal, hogy feltétlenül minden napra jusson valami megismételhetetlen.
A „lassú nyár” filozófiája pontosan erről szól
Arról, hogy nem kell minden percet kitölteni. Hogy nem baj, ha vannak üres órák, sőt, kifejezetten jót tesznek. A gyerekeknek különösen.
Az unalomnak rossz a PR-ja. Hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rá, mint valamire, amit azonnal meg kell szüntetni. Pedig az unalom nem ellenség, hanem egyfajta átmeneti állapot, ami teret ad valami újnak.
Amikor nincs előre megszervezett program, nincs folyamatos inger, a gyerek kénytelen saját magából előhúzni valamit. Egy játékot, egy ötletet, egy történetet.
Ez az a pont, ahol a kreativitás elkezd dolgozni.
A folyamatosan strukturált napok ezt a folyamatot gyakran meg sem engedik. Ha mindig van „következő program”, akkor nincs szükség arra, hogy a gyerek feltalálja magát. Rövid távon ez kényelmesebb, hosszú távon viszont elszegényíti azt a belső világot, amiből később ötletek, megoldások és akár valódi szenvedélyek születnek.
De nem csak a gyerekekről szól ez
A mi idegrendszerünk sem arra van kitalálva, hogy folyamatosan ingerelje valami. A sűrű programok, az állandó szervezés és jelenlét egyfajta készenléti állapotban tartanak minket. Még ha jó dolgokról is van szó, a tempó önmagában fárasztó.
A lassabb napok ezzel szemben lehetőséget adnak a szabályozásra: a test és az elme visszatalálhat egy nyugodtabb ritmushoz.
Ez nem látványos folyamat. Nem lehet lehúzni a napi teendőink listájáról, és nem is lesz belőle látványos Facebook poszt. Viszont érezni fogjuk.
Egy ráérős reggeli, amikor nem kell sietni. Egy délután, ami „csak úgy” eltelik. Egy este, amikor nincs külön program, mégis történik valami – egy beszélgetés, egy közös nevetés, egy spontán játék.
Érdekes módon ezek a pillanatok sokszor jobban összehoznak bennünket, mint a gondosan megszervezett élmények. Talán mert nincs bennük elvárás. Nem kell „jól sikerülniük”. Egyszerűen csak hagynunk kell, hogy megtörténjenek.
A lassú nyár tehát nem a programok teljes hiányát jelenti. Inkább egyfajta arányérzéket. Azt, hogy hagyunk helyet a semminek is.
Mert ez a „semmi” valójában nagyon is sok minden. Talán több is, mint amit a tábori brossúrák, szabadtéri koncertek és repülőjegyek között el tudunk képzelni.
