Amikor gyerekkoromban valami nem tetszett, a másodperc töredék része alatt fel tudtam húzni magamat. Ez persze akkor még természetesnek tűnt – ki ne toporzékolt volna az igazságtalanságon?
Csakhogy nálam a heves természet nem múlt el a kiskamaszkorral sem. Még a húszas éveim elején is jellemző volt rám, hogy bármilyen nehézséggel, gonddal szembesültem, azonnal a legrosszabb forgatókönyveket pörgettem le a fejemben. Ez nyilván látszódott rajtam még akkor is, ha közben belül kőkemény döntések születtek és makacsul kitartottam mindig az elhatározásaim mellett.
Bár sosem nem voltam az a típus, aki nyíltan lekiabálja mások fejét, nem féltem konfrontálódni. A türelmem véges volt és az empátiám is jóval kevesebb, úgyhogy könnyen kibillentett a legapróbb inger – ilyenkor a világ azonnal össze tudott omlani bennem. Olvass még a témában
„Még a kórházi ágyban feküdtem, mikor megkérdezte, mikor jön a második gyerek” – Anyák mesélnek a legdurvább elvárásokról
A barátnőm elmondta, hogy szándékosan nem védekezett, hogy teherbe essen – nem tudtam, mit gondoljak
„Átlagosnak lenni nem jó érzés, de sajnos azok vagyunk: te is, én is.” Tények pszichológusoktól, amit sosem mondanak ki hangosan
„Jobbnak láttam, ha nem velem nő fel” – Miért mondtál le a gyerekedről?
Utólag már nyilván sok reakciót nyilvánvalónak látok és értem a miérteket, de érdekes visszatekintenem és rálátnom arra a nőre… Sokszor olyan, mintha nem is én lettem volna!
A fordulat pillanata
Aztán egyszer csak felnőttem – nemcsak jogilag, hanem belül is. Felnőtté válni sokszor nehéz és olyan kényszerhelyzetekbe kerülünk, amiket a legkevésbé sem akarunk megoldani. Viszont, amikor felülkerekedünk rajtuk, akkor megerősödünk.
A nagybetűs fordulat pillanata azt hiszem, nálam az anyaság volt. Amikor megszületett a lányom, hirtelen radikálisan más ritmusra állt át az életem. Az addigi heves reakcióim helyét lassan átvette egyfajta béke, mert egyszerűen minden más színben tündökölt.
Nem én voltam az első helyen, nem az én igényeim kerültek fókuszba, így egyenesen luxusnak számított, hogy minden apróságon idegeskedjek. Nem is tudom, hogyan mentem át ilyen rövid idő alatt ekkora változáson, de az első, nagyon nehéz hónapok után olyan lettem, mint akit kicseréltek.
Emlékszem, mennyire jól esett, amikor egy régi, kedves tanárom (aki ismert kisbabakorom óta) megjegyezte, hogy sose gondoltam volna, hogy olyan anyuka leszek, aki ennyire harmóniában él majd a gyermekével. Akkor döbbentem rá igazán, hogy valami tényleg megváltozott bennem.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
