Polcz Alaine (1922‒2007) pszichológus, író, a halál és a gyász kutatója, a Magyar Hospice Mozgalom alapítója volt. A halál iskolája (Magvető Kiadó 1989) című könyvéből válogattunk részleteket halálszemléletünkről, a haldoklók és az elhunytak elengedéséről, a gyerekek halálfelfogásáról, a hosszú, gyógyíthatatlan betegségekről.
🎥 Jobb ember vagy, mint hinnéd, ha ez az 5 dolog jellemző rád
1/5 Az élet velejárója
„Bármennyire fájdalmas, a halált ‒ mások, szeretteink halálát ‒ tudomásul kell vennünk mint az élet velejáróját, már csak azért is, hogy majdan saját halálunkkal is szembe tudjunk nézni.
Az egészséges, a felnőttekkel jó kapcsolatban levő gyermek általában sérülés nélkül vészeli át a szeretett személy elvesztését is.
Nem a halál (vagy a válás) ténye az, amitől a gyerekek sérülhetnek, hanem a mellékkörülmények.”
2/5 A halálfélelem
„… kialakulásánál elementáris a csecsemő- és gyermekkorban oly nagy jelentőségű elhagyási, izolálási félelem. Valószínű, hogy ezzel párhuzamosan alakul a sérülésektől és a büntetéstől való félelem is.
Mindig szerepel benne valami alaktalan szorongás, olyan tárgy nélküli ősi félelem… A halálfélelem más és más időpontban jelenik meg.
Általában négy-hat éves kor között figyelhető meg egy olyan szorongásforma, mely nagyjából azonos a felnőtt ember halálfélelmével…
Bár különböző helyzetek vagy neurózisok bármikor felszínre hozhatják, a kamaszkorban-ifjúkorban ettől függetlenül is újból megjelenik, noha nagyobb jelentősége nincsen; s csak az öregkori hanyatlás korában jelentkezik ismét komolyabb formában a halálfélelem.”
„A legtöbb betegnek szenvedést jelent az elszakítás az otthontól, a szeretteitől, az élet apró örömeitől, amit még megkaphatna. S ez teljes elmagányosodáshoz vezethet, kiszolgáltatottság és elveszettség lesz úrrá rajta.
Úgy érzi, minden emberi méltóságától s szabad akaratától megfosztva kell töltenie az utolsó napjait.
Ha ez a vég vár mindannyiunkra ‒ egy esetleges totális háborút leszámítva ‒, nem csoda, ha a halál gondolatát elhárítjuk, ameddig lehet, és ha közeledik, félünk tőle. Felkészületlenek vagyunk.
Pedig egy utolsó ajándékot mindenki tud még adni a környezetének: a méltósággal, szépen elviselt halált.
Ez nemcsak megnyugvást ad, hanem a továbbélőknek követendő minta is.”
