Szívmelengető érzések, melyeket Párizs adott nekem

Mivel a gépünk meglehetősen későn landolt, ezért kicsit tartottam attól, hogy este egy ismeretlen városban kell megtalálnunk a szállást. Nagyjából éjfél környékén megérkeztünk egy térre, ahonnan nyílt az utcánk, viszont még mindig bizonytalanul álltam előtte, kezemben egy térképpel, amin persze ez az utca nem szerepelt.

Valószínű, hogy a férfi, aki eljött mellettem, látta az arcomon a rémületet, így rögtön felém fordult és megkérdezte, hogy tud e segíteni. Bevallom, ez az elején eléggé meglepett, mert itthon sokkal kevésbé tapasztalom ezt a spontán segítőkészséget. Na, de végül sikerült megtalálnunk a szállást a segítségével, aminek ő szinte jobban örült, mint mi. Ha belegondolok, itthon inkább a frászt hozták volna rám az effajta viselkedéssel, de ott és akkor ez teljesen természetesnek tűnt.

Az a helyzet, hogy bár Párizsban is vannak kevésbé szép részek és olyan helyek, ahová nem szívesen tettem volna be a lábamat, én mégis rajongást éreztem a város iránt az öt nap alatt. Attól a perctől, hogy megérkeztünk, tudtam, hogy biztonságban vagyok, ami furcsa, tekintve a közelmúlt eseményeit. Sorolhatnám a nevezetességeket, hiszen azokban bővelkedik a város, de én azt említeném meg, ami nekem a kedvencem volt. Sablonos, vagy nem, de ez az Eiffel-torony volt. Nappal és este is volt szerencsém megnézni, viszont, aki már volt ott, az szerintem egyetért velem abban, hogy semmi sem fogható a ragyogó esti fényeihez.

Az Eiffel-torony lábánál borozva olyan nyugalmat és örömet éreztem, ami azóta is kitart nálam. Mivel mi minden nap, reggeltől estig mentünk, ezért a legtöbb látványosságot megnéztük, de nekem mégis azok voltak a legjobb pillanatok, mikor a Szajna partján sétáltunk és igazi helybélinek érezhettem magam.