Sokáig úgy gondoltam, hogy az egyedüllét negatív dolog. Ha egyedül maradtam, rögtön éreztem a hiányt – a csend túl hangosnak tűnt, a gondolataim pedig túl nyugtalanok voltak.
Már gyerekként is mindig kerestem mások társaságát. Otthon szerettem, ha szólt a tévé, ha valaki mindig beszélt, mozgott körülöttem. Később, fiatal felnőttként is jobban éreztem magam emberek között: az iskolában, az egyetemen, a munkahelyen. A nyüzsgés biztonságot adott. Mostanra azonban már nemcsak, hogy szeretek olykor egyedül lenni, hanem igényem is van rá. Elárulom, miért változott meg a hozzáállásom.
A munkahelyi zaj, ami lassan elnyomta a saját hangomat
A felnőttélet elején szerettem az irodai légkört. A közös kávézások, a beszélgetések, a spontán nevetések részei voltak a napomnak. De valahol útközben valami megváltozott. Talán én, talán a környezet – vagy mindkettő. Olvass még a témában
Nem akarok többé büszke lenni arra, hogy mennyi mindent kibírok
Ezt hozza 2026. október 6. a numerológia szerint: erő és beteljesülés
„Nem főznek, nem akarnak gyereket, nem jó nekik semmi” – A mai férfiak miért utálják a nőket?
Te is érzed ezt a belső lassulást? Idén ősszel még határozottabb rajzolom a saját határaimat
A folyamatos beszélgetések, a zsongás, a kis feszültségek és megjegyzések egy idő után már nem feltöltöttek, hanem fárasztottak. Egyre gyakrabban éreztem, hogy szeretnék csak csendben dolgozni, megszakítás nélkül, a saját tempómban.
Ekkor kezdtem el először értékelni azokat a pillanatokat, amikor nem szólt hozzám senki – amikor csak én voltam, a gondolataim és a feladataim.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
