A legtöbben azt hiszik, a kapcsolatfüggőség azt jelenti, hogy valaki folyamatosan párkapcsolatban van. Vagy állandó, tartós kapcsolatban, vagy mint egy kismadár, ide-oda repül egyik fáról a másikra, soha nincs egyedül. Ennél azonban egy sokkal súlyosabb problémáról van szó, amelyre csak az utóbbi évtizedekben hívták fel a figyelmet a szakemberek.
Kapcsolatfüggő az is, aki elvisel mindenfajta bántást a párjától, csak azért, hogy ne hagyja el. De kapcsolatfüggő az édesanya is, aki mindent bevet az ellen, hogy a gyermeke önálló életet kezdjen el élni. A kapcsolatfüggő személy viselkedése egyszer erőszakos és manipulatív, máskor önmagát feladó és alárendelődő. Minden eszközzel igyekszik a másikat benntartani a kapcsolatban, és rávenni őt az általa helyesnek ítélt viselkedésre.
A társfüggőség egyik jellegzetes tünete, hogy eltűnnek a barátok, a hobbi, egy légüres tér alakul ki az érintett körül. Eközben tapinthatóvá válik a szorongás, amit a veszteségtől való félelem okoz a kapcsolatmániás személy lelkében.
Anett tíz év házasság után jött rá, hogy férje is függő személyiségzavarral küzd.
„Kezdetben azt hittem, hogy csak féltékeny típus, de ha nem adok rá okot, akkor majd elmúlik. De nem múlt el, folyton azt éreztem, mintha attól félne, hogy el fogom hagyni, pedig nekem ez eszembe sem jutott. Jól éltünk, volt szép házunk egy csodás fiúnk, akit mindketten imádunk. De a szemében mindig ott volt a gyanúsítás. Nagyon nehezen viselte a szülés utáni időszakot is, amikor szinte egész nap a baba körül forgott az életem és kevesebb időt fordítottam rá. Ekkor sem válni akart vagy megcsalni, hanem úgy éreztem, mintha két gyermekem lenne, akik egymással versengenek a figyelmemért” – meséli Anett.
Pszichológusok szerint sok társfüggő az élete első három évében tapasztalt meg valami olyat, ami az „ősbizalom” kifejlődését nem tette nála lehetővé. Azok a felnőttek, akik csecsemőként nem élték ki a szimbiózisban történő együttélés élményét, akiket sosem babusgattak, nem vették ölbe, nem ringatták, felnőttként túlságosan ragaszkodóak, terhesek lesznek a párkapcsolataikban, melyekben előbb vagy utóbb boldogtalanná válnak.
A szülőhöz és főleg az édesanyához való ragaszkodás fő okát abban látják a szakemberek, hogy sokan kamaszkorukban nem kapják meg a teret, hogy kialakítsák autonóm, független személyiségüket. Ezek az esetek már a szülő társfüggőségét is feltételezik.
Sok társfüggőre jellemző, hogy se veled, se nélküled kapcsolatokat tart fenn. Többszöri szakítás után is visszatáncol vagy visszaédesgeti magát partnere karjaiba. Ilyenkor a kezdeti boldogság azt az illúziót kelti benne, hogy minden rendben van, de hamarosan újra előkerülnek a tipikus problémák: féltékenykedés, gyanúsítgatás, ok nélküli rettegés, hogy elhagyják. Képtelenek elengedni a másikat, fenyegetőznek, és közben erőszakkal próbálják kikényszeríteni a szeretetet.
„Depressziós tünetekkel kerestem fel a pszichológusomat” – meséli Andrea, aki egyre ügyesebben győzi le függő személyiségzavarát.
„Már az első alkalommal kiderült, hogy mi a valódi bajom és nagyon meglepődtem. Korábban jellemző volt rám, hogy teljesen alárendeltem a véleményemet, a vágyaimat másokénak, mert azt hittem, ez kell ahhoz, hogy szeressenek. Soha semmire nem mondtam nemet, akkor sem, ha valamit már tényleg nem akartam. Persze utáltam is magam ezért rendesen. Ma már látom, hogy miért lettem ilyen. Nem tartom helyénvalónak, ha valaki csak a gyermekkorát, a szüleit hibáztatja a saját felnőttkori problémáiért, de azért van ebben valami. Talán, ha nem adnak hat hónaposan nevelő intézetbe, ma erősebb ember lennék” – teszi hozzá Andrea.
A társfüggőségben mindkét nem egyformán érintett, de a nők gyakrabban kérnek segítséget. Gyakori körükben az orgazmus teljes hiánya. Pszichológusok szerint azért, mert sok társfüggő annyira függ másoktól, hogy a saját igényeit teljességgel háttérbe szorítja, míg végül eljut oda, hogy már azt sem tudja, ő maga mit szeretne, neki mi lenne a jó.
Kép forrása: tvindo.tv