Pilóták, mi volt az a pillanat, amikor azt hittétek, „nekünk annyi”?

Egy kis Cessna gépen vittem pár barátot és visszafelé hallottam a rádión, hogy iszonyatos szél van a reptéren. Gyorsan kikapcsoltam az intercomot, hogy a haverok ne hallják, ahogy egyre idegesebben beszélek a toronnyal. Azt mondták, menjek másik reptérre, de kevés volt az üzemanyagom, tehát ez nem volt opció. Tulajdonképpen annyit mondtak, hogy „akkor sok sikert…” és magamra maradtam.

Kétszer repültem rá a pályára - életemben először iszonyatos keresztszélben - folyt a hátamon a víz. Féltem, hogy ha sokat próbálkozom, elfogy az üzemanyag és lezuhanunk, de másodjára végre sikerült. Amikor földet értünk, a barátaim kedélyesen nevetgélve, cseverészve szálltak ki és megdöbbentek, amikor én remegve a földre rogytam és elkezdtem zokogni. Fogalmuk sem volt, hogy veszélyben voltak.

Egy kis turboprop repcsivel vittem utasokat és - ahogy mindig - megengedtem egy gyereknek, hogy mellettem üljön. Nem volt rosszcsont, érdeklődő volt és jókat kérdezett, de egy ügyetlen mozdulattal véletlenül belekönyökölt az irányítópultba és kiiktatta a robotpilótát. A kis gép azonnal zuhanni kezdett orral lefelé, a benti szirénák és a többi utas sikolya fülsüketítő volt. Végül sikerült visszavennem az irányítást és mosolyogva megnyugtattam mindenkit, de valójában tíz évet öregedtem.