Pilóták, mi volt az a pillanat, amikor azt hittétek, „nekünk annyi”?

Egy tanulóval repültem, amikor éreztem, hogy rosszul vagyok. Mondtam neki, hogy gyorsan átveszem a gépet mert nem érzem jól magam. Elkezdtem keresni a legközelebbi leszállópályát és egyre rosszabbul voltam, zsibbadt a bal karom és nehezen kaptam levegőt. Már alig láttam, ezért mondtam a tanulónak, hogy ő fog landolni. Tátott szájjal nézett rám, majd vigyorogva vállat vont, hogy kicsit korainak érzi, de megpróbálja. Azt hitte, viccelek.

Végül úgy landoltunk, mint egy kenguru, ugrottunk vagy négyet, csoda, hogy a futómű nem adta meg magát. Halvány emlékem, hogy a srác nevet és a vállamat csapkodja, majd elvesztettem az eszméletem. A kórházban tértem magamhoz, infarktusom volt. A srác holtsápadtan jött be meglátogatni és csak azt ismételgette, hogy ő tényleg végig azt hitte, hogy csak szivatom.

Kezdő pilóta voltam Irakban. 36 utassal és egy veterán pilótával mentünk egy Chinook géppel. Bementünk egy meleg levegős „zsebbe”, ami felfelé tolja a gépet, de az utasítás szerint tartottam a magasságot, ezért toltam a botkormányt. Csakhogy utána egyből egy hideglevegős zseb jött, és ez - meg a nyomott kormány - azt eredményezte, hogy szinte zuhanórepülésbe kerültünk.

Az izommemória dolgozott - mert időm sem volt pánikolni - és végül felhúztam a gépet, de maximum 10 méteren múlt, hogy nem fúródtunk a földbe. A kollégám - aki ma is a legjobb barátom - mindig mondja, hogy több harcban is részt vett, de életében akkor volt legközelebb a halálhoz.

Fotók: istockphoto.com