Hogy miért?
Mert míg megértem a bulit, megértem (bár nem vagyok rajongója) a tűzijátékot és a hangos BÚÉK! kiáltásokat, a petárdázásban egészen egyszerűen semmiféle szórakoztató faktor nincs. Nem látványos, nem érdekes, nem meglepő. A legváratlanabb dolog, ami történhet, hogy letépi az ujjadat, de ezt sem nevezném éppenséggel kellemes fordulatnak.
A petárda ráadásul nemcsak arra veszélyes, aki használja, de azokra is, akik gyanútlanul sétálnak az utcán, akik pont a nem jó helyre parkoltak az autójukkal vagy csak rossz pillanatban fordulnak be a sarkon. A petárda, ha nem is okoz éppen testi sérülést vagy anyagi kárt, megijeszti a kutyákat, a gyerekeket. Legyünk őszinték, még nekünk, felnőtteknek is koppan egyet a bordánkon a szívünk, amikor a semmiből hirtelen azt halljuk, hogy robban egyet valami.
A petárdázásnak tehát millió meg egy hátrányát fel lehet sorolni, miközben előnyét egyet sem tudok: őszintén hiszem, hogy a petárdázás a szórakozás egyik legsilányabb, legalantasabb formája, és hogy ha valaki tényleg kihagyhatatlan mulatságnak találja, hogy valami azt mondja, hogy “BUMM!”, akkor javaslom, maradjon otthon, álljon a tükör elé, fogja a fejét két nagyméretű rézfedő közé, és kezdje el ütemesen csapkodni velük a füleit.
Az élmény ugyanaz lesz, így viszont másnak nem árt vele. Ellenben egyszer legalább ő is láthatja, hogy kívülről mennyire ostoba dolognak tűnik az, amit éppen csinál. Olvass még a témában
