Az első
A családomban az első nő vagyok, aki továbbtanulhatott, egész életében a karrierjére koncentrálhatott és anyagi jólétet teremthetett magának, egyedül. És én leszek az az utolsó nő is, mert úgy döntöttem, nem vállalok gyereket. Mivel a férjhezmenetel nem volt szükséges a túlélésemhez, jól megválogattam a partnereimet és türelmesen vártam a páromra, aki gondoskodó, segítőkész és abszolút egyenrangú félként kezel. Ez a luxus nem adatott meg a nőnemű őseimnek.
Dédnagymamám annak a felesége lett, akit a szülei kinéztek neki és a fő szempont a sok szántóföld volt. Nagymamám 17 évesen teherbe esett és nem volt kérdés, hogy hozzámegy a gyermek apjához. Még anyám sem szemezgethetett különösebben, mert „már benne volt a korban”, nagy volt rajta a nyomás, így apám lett a férje, aki udvarias volt és volt munkája. (Akkoriban ennyi elég volt ahhoz, hogy egy férfi jó partinak számítson.)
Én vagyok vérvonalam első nője, akinek nem kellett sietnie és jól megválogathatta, kivel köti össze az életét. A férjem egy csodálatos ember, akiből nem sok van. Ezzel a történettel arra szeretnék kilyukadni, hogy az úgynevezett „férfi magány világjárvány” nem tragédia, hanem csak a természetes szelekció dolgozik. Az a hím, amelyik nem elég jó, nem talál párt, ilyen egyszerű. Olvass még a témában
