Az ember a gyermekéért mindent megtesz, gyakran bele sem gondol, hogy mennyire haszontalan, kívülről nézve olykor nevetséges dolgokat. Az egyik legfurább dolog mégis az, hogy a szülők jobban szeretik a gyermekeiket, mint a társukat.
Természetesen nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy szeresse a gyermekét, és nyilvánvalóan erre esélyem sem lenne, hiszen magam is anya vagyok, és imádom a 4 évesemet. Az apróságok szükségleteinek kielégítése minden szülő számára elsődleges. Sokszor azonban a furfangos csemeték mindent elkövetnek, hogy magukra vonják a szüleik figyelmét.
Mindemellett az is igaz, hogy a férjünk vagy a feleségünk sokkal kevésbé szorul segítségre, ha éhes vagy ha felöltözne, és messze nem olyan cuki, mint a gyermekünk.
Hogy egy kissé bizarr hasonlattal éljünk: olyan ez, mint az iskolába járás. A gyermekeinket szeretjük, mert nincs más választásunk, a házastársunkat szeretni viszont olyan, mint egyetemre járni: rajtunk múlik, hogy bejárunk-e az órákra és részt veszünk-e a gyakorlatokon.
Csak boldog szülők nevelnek boldog gyermeket
Kutatások igazolják, hogy azok a gyerekek, akiknek a szüleik szeretik egymást, jóval boldogabbak és sokkal nagyobb biztonságban érzik magukat, mint azok, akik nem látják a szüleiken az egymás iránti szeretetet.
A gyerekek a szüleik által kínált mintából nemcsak azt szűrik le, hogy hogyan néz ki egy kapcsolat férfi és nő között, de azt is megtanulják, hogy miként bánnak egymással az emberek.
A naplózásos kutatások, amelyekben a szülők minden este leírják az aznap történteket, azt igazolják, hogy a párunkkal fennálló kezeletlen feszültségek, konfliktusok a gyermekekre is erőteljesen hatnak. Azok a gyerekek, akiknek a szüleik gyakran veszekednek, sokszor viselkednek ellenségesen egymással, az iskolában rosszabbul teljesítenek, és mindenért többnyire önmagukat hibáztatják. Az elvált szülők gyermekeiről készült felmérések pedig általában jóval lehangolóbbak, mint azoknak a szülőknek a gyermekeiké, akik együtt vannak. A legtöbb, amit a gyermekünk boldogságáért tehetünk tehát, hogy szeretjük a párunkat.
Téves cél, üres kalitka
2010-ben készült egy felmérés, amelyben fiatalokat kérdeztek meg arról, hogy mi számít a boldogság forrásának számukra: a gyerek vagy a jó házasság. A gyerekek ezúttal háromszor annyi szavazatot kaptak, mint egy korábbi generációnál végzett hasonló felmérésen 1997-ben. Pedig az örömünk forrását az utódainkra terhelni rettenetesen rövid távú stratégiának számít.
A cuki kis totyogóból néhány év alatt magukba zárkózó, érzelem kimutatására képtelen, a gyengéd közeledést elutasító tinédzser lesz, akik aztán egy-két éven belül kirepülnek, és eszük ágában sincs a mi szeretet-dömpingünket elnyelni, ahogy arra sem születtek, hogy az álmainkat valóra váltsák.
Ha szülőként elvégeztük a feladatunkat, az otthonunk az, ami megtart, és az a hangulat, amelyet a társunkkal benne teremtettünk.
Némely szülők képesek teljesen elveszni a gyermekeik felnevelésére alapított „családi vállalkozásban”, különös tekintettel a helikopter szülőkre. Ilyenkor a gyermekek kirepülésével a „vállalkozás” is okafogyottá válik, és nem véletlen, hogy az utóbbi 25 évben megduplázódott az 50 fölöttiek és megháromszorozódott a 65 év fölöttiek válási aránya, mert üres a fészek.
Az egyetlen módja annak, hogy ezt megakadályozzuk az, ha minduntalan emlékeztetjük magunkat arra, hogy a gyermekünk nem az egyetlen oka annak, hogy a párunkkal együtt vagyunk, csupán az egyik legnagyobb projekt, amelybe együtt vágtunk bele.