Ilyenkor merül fel a kérdés: tényleg ott a helyük?
A társadalmi reflex gyakran az, hogy igen. „Mit fognak szólni?” „Ez így szokás.” „A család az család.” Ezek a mondatok sokak számára ismerősek lehetnek, és nem véletlenül: generációkon át öröklődő minták húzódnak meg mögöttük.
Egy korábbi világban az esküvő nemcsak két emberről szólt, hanem két család szövetségéről is, ahol az illemszabályok betartása szinte kötelező volt.
Csakhogy ma már sokkal inkább személyes eseményként tekintünk a menyegzőre, amit a párok egyre gyakrabban saját maguk finanszíroznak. És ezzel együtt egyre többen kérdőjelezik meg azt is, hogy meddig kell alkalmazkodni mások elvárásaihoz.
Az én esküvőmön is volt ilyen helyzet, ráadásul az én oldalamon. Volt egy rokon, akivel gyakorlatilag semmilyen kapcsolatom nem volt. Nem emlékeztem, mikor beszéltünk utoljára, nem volt közös élményünk, és nem éreztem azt sem, hogy bármit hozzátenne az életemhez – ellenben tudtam róla, hogy ha ott lesz, benne van a pakliban, hogy néhány pohár alkohol után jelenetet csinál. Olvass még a témában
Így segít, ha megírsz egy levelet, amit sosem küldesz el senkinek
Sötét triád személyiségteszt: Benned melyik tulajdonság van meg?
„Ha nekem van hobbim: rossz anya vagyok, de ha a férjemnek, akkor ő a szenvedélyének él” – Kettős mérce a nemek között
Ilyen színeket viselnek a gazdagok? Ez a 4+1 árnyalat vonzza a legjobban a pénzt és a sikert
Persze tudtam, hogy „illene” meghívni, de már a gondolattól is szorongás fogott el. Aztán egyszer feltettem magamnak a kérdést: igazából miért kellene, hogy itt legyen? Csak azért, mert osztozunk a DNS-ünk bizonyos százalékán?
Miért kellene megosztanom életem egyik legfontosabb napját valakivel, aki valójában idegen számomra? Miért lenne fontosabb egy társadalmi elvárás, mint az, hogy én hogyan érzem magam azon a napon?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
