Az utóbbi időben arról beszélni, hogy az anyaság (és az apaság) néha igenis nehéz, már valamelyest elfogadottabb lett, ám azt mondani egy nőnek, hogy bármennyire is szereti a gyermekét, az anya-szerepet nem feltétlenül élvezi, még mindig botránynak számít.
„Az anyai ambivalencia az „és” elfogadásáról szól” – mondja Sophie Brock, az ausztráliai Sydney-ben dolgozó anyasági tanulmányok szociológusa, a The Good Enough Mother podcast műsorvezetője. „Annyi paradoxonban élünk anyaként, és nehéz lehet felismerni: Valójában mindkét érzést érzem”.
Gondolj csak arra, amikor azt érzed, hogy „minden percet a gyermekemmel akarok tölteni, és nem tudok vele egy percet sem tölteni”. Vagy: „Annyira hálás vagyok, hogy létezik a gyermekem, és nem bírom elviselni, mivé vált az életem.” „A lehető legjobb anya akarok lenni, és nagyon mérges vagyok amiatt, hogy mennyire megváltozott az identitásom.” Vagy akár „nagyon szeretem a gyermekemet, és ebben a pillanatban mégis ki nem állhatom”. Olvass még a témában
„Amikor hullarészegen jelent meg az esküvőmön, azt mondtam: ennyi volt” – Családtagok, akikkel jobb volt megszakítani a kapcsolatot
Mióta kiléptem a mókuskerékből, elhűlve nézem, ahogy a barátnőim épp kiégnek benne
„Azt hittem, ő a legjobb barátnőm” – barátságok, amikről kiderült, hogy egyoldalúak voltak
Az anyai sikerem valódi jele: amikor a lányomnak már nem lesz rám szüksége
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
