Aki bármilyen formában foglalkozik a párkapcsolatokkal, az már megpróbálta megjósolni, hogyan lehet növelni az esélyét annak, hogy egy viszony komolyra forduljon.
Azok, akik nem vallották magukat teljes mértékben felkészültnek, nagyobb eséllyel szakítottak. A nagyobb felkészültség azonban a kapcsolat elhagyásának alacsonyabb valószínűségét jósolta. Azok viszont, akik a legnagyobb hajlandóságot mutatták a tényleges elköteleződésre, 25%-kal kisebb eséllyel szakítottak.
Érdekesség, de fény derült arra is, hogy azok, akik ugyan nagy elkötelezettségről számoltak be az aktuális párjuk iránt, viszont nem érezték úgy, hogy „jókor és jó helyen” vannak ebben a párkapcsolatban, szintén nagyobb valószínűséggel vetettek véget a kapcsolatnak.
Vajon mi állhat a háttérben?
Agnew és munkatársai ezt azzal magyarázták, hogy ha az emberek – körülményektől függetlenül – elkötelezik magukat, akkor sokkal inkább kapcsolatsegítő magatartásformákat mutatnak. Nagyobb arányban és biztosabban hajlandóak részt venni a kapcsolat fenntartását segítő napi viselkedésben, és lényegében ez lesz az, ami a kapcsolatok végső stabilitását megadja.
De mikor van itt az idő?
Agnew szerint ezt sajnos senki sem tudja megválaszolni, főleg nem egy ilyen tanulmány keretében. Az elkötelezettség mértékében ugyanis az emberek élettörténete, kapcsolattörténete és személyes preferenciái egyaránt szerepet játszanak, amire hatást gyakorol a környezet is, pl. a kultúra, ami nyomást gyakorol, vagy éppen engedékenységet mutat az adott személlyel kapcsolatosan.
Egy harmincas éveiben járó nő sokak szerint már lassan kifut az időből, míg egy harmincas férfi az átlag megítélés szerint a legkevésbé sincsen elkésve. Ennek fényében egyértelmű, hogy az elköteleződést tekintve, a társadalmi nyomás a harmincas nők esetében sokkal jelentősebb, mint amit a korukbeli férfiak éreznek és tapasztalnak.