Hatvankét évesen ült le édesanyám a konyhaasztalhoz, kirakta elém a családi papírokat, és azt mondta, ideje, hogy tudjam. Én addig egész életemben Editként éltem, Editként szólítottak az óvodában, az iskolában, a munkahelyemen, a férjem is Editnek hívott negyven éven át. Aztán megtudtam, hogy a keresztségben valójában nem ez a nevem.
A régi papírok között derült ki az igazság
Anyám halála előtt pár hónappal kezdte rendbe rakni a papírjait. Azt mondta, nem akarja, hogy utána nekem kelljen szembesülnöm mindennel egyszerre, inkább ő mondja el, amíg tud. Egy fadobozban tartotta a régi okmányokat, köztük a keresztelési anyakönyvi kivonatomat, ami egy kisváros plébániájáról származott, ahol felnőttem. A papíron nem az Edit név állt, hanem egy másik, egy régies, a nagymamám generációjában használt név, amit soha életemben nem hallottam a magaméként.
Kiderült, hogy a nagymamám, aki mélyen hívő asszony volt, ragaszkodott hozzá, hogy engem az ő elhunyt nagynénje után nevezzenek el, aki fiatalon halt meg egy tűzvészben. A szüleim viszont más nevet szerettek volna, modernebbet, ami jobban illett a hatvanas évek végének hangulatához. A keresztelő napján, amikor a plébános megkérdezte, mi legyen a gyermek neve, apám zavarba jött, és végül azt a nevet mondta be, amit a nagymamám akart, mert nem akarta a saját édesanyját megszomorítani a szertartás közepén. Utána viszont, ahogy hazamentek, a szülők egyszerűen visszatértek az eredeti elképzelésükhöz, és az anyakönyvi hivatalban már az Edit nevet jegyeztették be. Olvass még a témában
A két papír, az egyházi és a polgári, sosem egyezett, csak senki nem szólt róla, és a családban lassan mindenki elfelejtette, vagy inkább eltemette a témát.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
