Van az a pillanat, amikor a levegő hirtelen sűrűbb lesz. Amikor a másik fél ránk néz, és csillogó szemekkel kimondja azt a szót, amit valahol, mélyen talán mindannyian hallani akarunk. Csak nem biztos, hogy most. És a „szeretlek” hatására, ami annyi boldogságot adhat, elindulhat bennünk a pánik. Mert nem akarunk hazudni, de nem is akarunk mindent elrontani. Mi még nem tartunk ott – de mi van, ha egyszer fogunk? Kérhetjük a másiktól, hogy várjon? Kérheti ő tőlünk, hogy siessünk?
Nem nehéz megérteni, miért érzik azt sokan, hogy választaniuk kell két rossz opció között. Vagy viszonozzák a „szeretlek”-et – és ezzel elárulják önmagukat, vagy nem mondják vissza – és ezzel megbántják a másikat.
Mintha a „szeretlek” egy kötelező válasz lenne, nem pedig egy érzés, amit meg kell érlelni.
Pedig talán itt rontjuk el. Ott, hogy a szeretetet udvariassági formulává silányítjuk. Olvass még a témában
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy évekig titokban terápiába jártam miattuk
„A feleségem utálja a legjobb barátnőjét” – férfiak, mi az, amit sosem fogtok megérteni a nőkkel kapcsolatban?
„Mai napig úgy érzem, hogy engem átvertek” – Nemcsak partnert választasz, hanem életformát is
Mások megalázásán szórakozunk – tényleg erre valók a tehetségkutatók?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
