Az egyik legjobb barátnőm Réka: ő 25 évesen ismerte meg egykori szerelmét, és három évet töltött vele, de utólag már tisztán látja, mire kellett volna figyelnie ezen a téren. Az ő történetéből pedig érdemes tanulni!
Vannak olyan kapcsolatok, amikre úgy emlékszünk vissza, hogy „igen, ez mérföldkőnek számított az életemben”. Mint az első szerelem, ami végre viszonzott is volt, vagy az első férfi, akivel úgy voltunk együtt, hogy mertünk közösen tervezni. Nem csak a hétvégét, hanem azt is, hogy mi vár ránk évek múlva, és hány gyereket akarunk. Ez volt nekem Dávid, akivel a kapcsolatunk első két éve maga volt az álom. Mindenben egy hullámhosszon voltunk, kedves volt, gyengéd, és épp ezért nem akartam elhinni, hogy egy ilyen szerelem véget érhet.
Nem állítom, hogy nem voltam én is hibás abban, hogy a szikra elmúlt, hiszen voltak napok, amikor hangulatemberként viselkedtem, de ő is ugyanúgy hozzátett ahhoz, hogy eljöjjön ez a pillanat. Olvass még a témában
Etikus nonmonogámia: amikor a félrekacsintgatásba a partner is beleegyezik
Milyen sűrűn gondolnak valójában a szexre a férfiak? És a nők?
„Viselkedj, vagy szülök apádnak egy fiút, akire büszke lehet!” – Utolsó üzenetek, amikkel végleg lezártuk a kapcsolatot
Kedves férfiak! Ideje megtanulni a különbséget a tárgyiasítás és a konszenzus között
Az egész azzal kezdődött, hogy egyre több időt töltött a barátaival, rokonaival. Igazából akkor nekem fel sem tűnt, hogy ez már egy jele lehet a szakításnak, hiszen amúgy is mindig szociális alkat volt, de tény, hogy hetente egy-egy alkalomnál többször nem találkozott velük.
Amikor viszont hétfőn focimeccs volt, kedden a kollégákkal mentek el valamerre, hétvégén pedig a srácokkal utaztak el Debrecenbe kirándulni, kezdett egy kicsit gyanús lenni a dolog. Pláne, hogy rám már sokkal kevesebb ideje maradt – és még kevesebb türelme…
Ez ugyanis rögtön feltűnt. Míg régen türelmesebb, kedvesebb volt velem, addig egy idő után teljesen átalakult ezen a téren. Ha odaégettem véletlenül a vacsorát, akkor azonnal kritizálni kezdett, amikor szerettem volna, hogy a srácok helyett most velem töltse a hétvégét, vitákat szított, és ha épp rossz napom volt, kicsit sem próbált megértő lenni. Kezdtem azt érezni, hogy nyűgnek tekint, és nincs türelme a problémáimmal foglalkozni, pláne nem megoldást találni rájuk. Ha összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem, mi a baj, persze a válasz mindig a „stresszes vagyok, csak pihenni akarok„, vagy a „nem kéne így viselkedned” között mozgott.
Egy idő után feltűnt az is, hogy mennyire keveset kommunikál velem. Régebben mindent nekem mondott el elsőként, akár a nap közepén is felhívott telefonon, de ez fokozatosan elillant.
A közös baráti programokon (amikor nem nekem, hanem másoknak mesélte) tudtam meg, hogy egyébként a legjobb haverja felmondott a munkahelyén, vagy hogy már tervezgeti a nyaralást a barátaival, amiről csak nekem nem szólt. Úgy éreztem, egyre jobban kimaradok az élete fontosabb történéseiből, és láthatóan őt ez cseppet sem zavarja. És talán ez esett a legrosszabbul. Hogy mindegy, mennyire bántott meg, egy idő után nem érdekelte.
