Amikor egy barátnőnk panaszkodik arról, hogy milyen gondokkal küzd a kapcsolatában, tisztán látjuk, hogy mi lenne a megoldás. Ahogy azt is, ha már nincs jövője a kapcsolatnak. Mégis, ha mi vagyunk ebben a cipőben, mindegy, mennyire egyértelműek a jelek, nem tudjuk észrevenni őket.
Az egyik legjobb barátnőm Réka: ő 25 évesen ismerte meg egykori szerelmét, és három évet töltött vele, de utólag már tisztán látja, mire kellett volna figyelnie ezen a téren. Az ő történetéből pedig érdemes tanulni!
Vannak olyan kapcsolatok, amikre úgy emlékszünk vissza, hogy „igen, ez mérföldkőnek számított az életemben”. Mint az első szerelem, ami végre viszonzott is volt, vagy az első férfi, akivel úgy voltunk együtt, hogy mertünk közösen tervezni. Nem csak a hétvégét, hanem azt is, hogy mi vár ránk évek múlva, és hány gyereket akarunk. Ez volt nekem Dávid, akivel a kapcsolatunk első két éve maga volt az álom. Mindenben egy hullámhosszon voltunk, kedves volt, gyengéd, és épp ezért nem akartam elhinni, hogy egy ilyen szerelem véget érhet.
Nem állítom, hogy nem voltam én is hibás abban, hogy a szikra elmúlt, hiszen voltak napok, amikor hangulatemberként viselkedtem, de ő is ugyanúgy hozzátett ahhoz, hogy eljöjjön ez a pillanat.
Az egész azzal kezdődött, hogy egyre több időt töltött a barátaival, rokonaival. Igazából akkor nekem fel sem tűnt, hogy ez már egy jele lehet a szakításnak, hiszen amúgy is mindig szociális alkat volt, de tény, hogy hetente egy-egy alkalomnál többször nem találkozott velük.
Amikor viszont hétfőn focimeccs volt, kedden a kollégákkal mentek el valamerre, hétvégén pedig a srácokkal utaztak el Debrecenbe kirándulni, kezdett egy kicsit gyanús lenni a dolog. Pláne, hogy rám már sokkal kevesebb ideje maradt – és még kevesebb türelme…
Ez ugyanis rögtön feltűnt. Míg régen türelmesebb, kedvesebb volt velem, addig egy idő után teljesen átalakult ezen a téren. Ha odaégettem véletlenül a vacsorát, akkor azonnal kritizálni kezdett, amikor szerettem volna, hogy a srácok helyett most velem töltse a hétvégét, vitákat szított, és ha épp rossz napom volt, kicsit sem próbált megértő lenni. Kezdtem azt érezni, hogy nyűgnek tekint, és nincs türelme a problémáimmal foglalkozni, pláne nem megoldást találni rájuk. Ha összeszedtem a bátorságomat, és rákérdeztem, mi a baj, persze a válasz mindig a „stresszes vagyok, csak pihenni akarok„, vagy a „nem kéne így viselkedned” között mozgott.
Egy idő után feltűnt az is, hogy mennyire keveset kommunikál velem. Régebben mindent nekem mondott el elsőként, akár a nap közepén is felhívott telefonon, de ez fokozatosan elillant.
A közös baráti programokon (amikor nem nekem, hanem másoknak mesélte) tudtam meg, hogy egyébként a legjobb haverja felmondott a munkahelyén, vagy hogy már tervezgeti a nyaralást a barátaival, amiről csak nekem nem szólt. Úgy éreztem, egyre jobban kimaradok az élete fontosabb történéseiből, és láthatóan őt ez cseppet sem zavarja. És talán ez esett a legrosszabbul. Hogy mindegy, mennyire bántott meg, egy idő után nem érdekelte.
És ezért elkezdtem én is azon gondolkodni, hogy boldog vagyok-e ebben a kapcsolatban. Hogy vajon tényleg el tudom-e képzelni az életemet így, ahogy most van, ezzel a személlyel. Ha a buszon egy másik férfi rám mosolygott, jobban esett, mint valaha, és eljátszottam egy kicsit a gondolattal, vajon milyen lenne, ha az ő barátnője lennék. Rövidesen pedig bebizonyosodott számomra, hogy Dávid is hasonló dolgokon gondolkodik; csak ő már két lépéssel előrébb jár. Már napok óta sokat pittyegett a telefonja esténként, ő maga pedig a Facebookba feledkezett órákra is, egyik este pedig épp mutatni akart valamit, amikor felugrott egy üzenet, egy általam nem ismert lánytól. Sokszor már egy szmájli is elég, hogy rájöjj, ez bizony flörtölős üzenet, így felhoztam a dolgot Dávidnak.
Nem, nem lépett félre, de igen, van egy kolléganője, akivel sokat beszélget – mondta akkor, én pedig tudtam, hogy miről van szó.
Noha próbáltuk rendbe hozni a kapcsolatunkat, még egy esélyt adni magunknak, ma már tudom, hogy ha a bizalom ilyen szinten megrendül, szinte visszafordíthatatlan a dolog.
Utólag tisztában vagyok azzal, hogy a fenti jelek milyen szembetűnőek, de amikor csak a szépre tudsz visszagondolni, és azt akarod, hogy megint minden olyan legyen, ez mit sem számít. Hogy ki mikor ér el arra a pontra, hogy képes kilépni egy rossz kapcsolatból, saját magától függ, és csak ő képes eljutni oda, baráti jó tanácsok ide vagy oda. Ezért ha tartasz attól, hogy a kapcsolatod már a végét járja, első körben próbáld meg kívülállóként nézni a helyzetet, majd eldönteni, hogy van-e módja (és egyáltalán értelme) annak, hogy még több erőt fektessetek bele.