Az elmúlt években egyre inkább nyitottabb lettem a spiritualitásra – a józan ész határain belül, de mégis őszinte kíváncsisággal. Sokszor felteszem magamnak az örök kérdéseket: Miért vagyok itt? Milyen elakadások nehezítik az utamat? és legfőképpen: Hogyan tudok ezekből tanulni? Amióta megváltoztattam a hozzáállásomat, gyakran érzem úgy, hogy a dolgok egyre jobban a helyükre kerülnek körülöttem és olyan, mintha ezzel együtt a szerencse is mellém szegődött volna.
Ma már a negatív történésekben sem akadályt látok, hanem lehetőséget: jelzést, hogy ott még dolgom van magammal. Te is biztosan átéltél már olyat, hogy egy nehézség végül sokkal többet adott, mint amennyit elvett. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy örüljünk a rossz dolgoknak, de nekem ez a felismerés rengeteget segít a hétköznapokban. Ráadásul az utazásaimban is folyton visszaköszön: mintha a nehézségeknek, kihívásoknak hála apró darabokat gyűjthetnék össze önmagamból a világ különböző pontjain.
Egy találkozás, ami túlmutatott a véletlenen
Legutóbb egy rövid repülőúton történt valami, amire végképp nem számítottam. Nem foglaltunk egymás mellé ülőhelyet, hiszen csak néhány óráról volt szó és egyébként is szeretek ilyenkor magamba mélyedni: olvasni, zenét hallgatni, vagy csak elmerülni a saját gondolataimban. Most azonban megszólítottam a mellettem ülő hölgyet. Fogalmam sincs, miért, mert sose csináltam még ilyet, de most azt éreztem, hogy olyan gyönyörű innen a Balaton, ezt neki is látnia kell. Olvass még a témában
Az első mondat után az volt a benyomásom, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nem a szokványos, udvarias beszélgetés volt ez két idegen között. Rögtön olyan témákat érintettünk, amelyeket máskor csak a sokadik találkozás után mernék felhozni, akkor is finomkodva. Az utazás- és olvasásélményeket gyorsan követte a numerológia és az asztrológia vagy éppen a politika. Mégis olyan természetességgel beszélgettünk róluk, mintha magától értetődő lenne, hogy szóba kerülnek.
Rengeteg átfedés volt az általunk olvasott könyvek között, amik után ugyanazt a következtetést vontuk le, egyetértettünk a generációs kérdésekben és az oktatás helyzetében. A beszélgetés közben többször is mosolyogtam magamban. Például amikor megláttam, hogy a bal kezén három ásványkarkötő van – pont, mint nekem. Vagy amikor arról mesélt, hogy a válása után semmit nem vitt magával, csak a könyveit. Részben még most is ott állnak nagy dobozokban, de nem akar túladni rajtuk. Én pedig pont a héten mondtam otthon: kellene egy új könyvespolc, mert már nem férnek el a köteteim, de eszem ágában sincs megszabadulni tőlük.
