Március 20-án több mint félezren sétáltak Budapest utcáin, hogy felhívják a figyelmet a szülészeti erőszakra, mely még mindig rengeteg nőt, családot érint Magyarországon. A témáról a Másállapot(ot) a szülészetben! mozgalom egyik szervezőjével, Keszler Vikivel beszélgettünk.
Mi adta az indíttatást a mozgalom szervezéséhez? Kik a szervezők?
A Másállapot(ot) a szülészetben! egy alulról szerveződő mozgalom, mely két hónapja alakult meg. A szervezők az EMMA (Születésház) Egyesület EMMA-műhelyein találkoztak, maguk is érintett anyák, illetve dúlák, érdekképviselettel és információszolgáltatással, anyákkal foglalkozó szakemberek. A mozgalmunk alapvető célja, hogy változást idézzünk elő és a közbeszéd tárgyává tegyük: a szülészeti eljárással nagy baj van hazánkban.
Ezzel együtt csatlakoztunk a Roses Revolution, azaz Rózsák Forradalmának hazai mozgalmához is, melynek elődje a két évvel ezelőtt Jesusa Ricoy Olariaga által indított spanyol kezdeményezés. Akkor a közösségi oldalakon terjedt a felhívás, hogy azok a nők, akik valaha szülészeti erőszakot éltek át, vigyenek egy szál rózsát arra szülészetre, ahol a méltatlanság történt. Ennek a megmozdulásnak az apropóját egyébként a nők elleni erőszak megszüntetésének november 25-i világnapja adta.
Az elmúlt néhány évben egyre több laikus és szakember állt ki a szülő nők és babáik emberi jogaiért világszerte, és ehhez mostanra számos tekintélyes nemzetközi szakmai szervezet is csatlakozott. Itthon néhány önkéntes gyűjtött történeteket november 25-én, ehhez kapcsolódtunk mi idén tavasszal. A Másállapot(ot) a szülészetben! megmozdulás célja, hogy felhívjuk a figyelmet:
A szülés, születés minősége a rövid és hosszú távú egészség megőrzésében és az élet minőségében alapvető szerepet játszik.
A magyarországi szülészeti ellátórendszer jelenlegi formájában igen keveseknek jó, nem szolgálja sem a családok, sem a szülés körüli szakemberek vagy a közegészségügy érdekeit, sőt sokszor kifejezetten káros, elsősorban a nőkre és gyermekeikre.
Hogyan látjátok, melyek azok a tényezők, amelyek gátat szabnak annak, hogy a nők tényleg úgy szülhessenek, ahogy szeretnének?
A gond az, hogy az ellátás nem egységes színvonalú, nem kiszámítható. Nagyon fontos lenne például, hogy a hazai szülészeti ellátásban alkalmazott szakmai irányelveket és protokollt felülvizsgálják, hogy azok a tudományos alapokon álló jó gyakorlatokkal, nemzetközi irányelvekkel összhangba kerüljenek. A szokásjogon alapuló ellátás ugyanis nem nő- és gyermekközpontú – például a nőknek általában hatalmas fájdalmat okoz, hogy elválasztják tőlük a kisbabájukat – erre ráadásul semmi szükség nincs. Az anya és gyermeke elválaszthatatlan egységet képeznek a szülés után is, és már vannak jó gyakorlatok külföldön, melyek bizonyítják, hogy mindez akár császármetszés után is megoldható.
A nőknek általában fontos az is, hogy választott kísérőikkel szülhessenek, és káros az a gyakorlat, ami választásra kényszeríti őket például férj és dúla között. Sok helyen sérül az a jog is, hogy a nő választott kísérőjével lehessen a vajúdás teljes folyamata alatt, és csak egy bizonyos idő után engedik be a kísérőket – ez pedig egyáltalán nem kedvező a kismama szempontjából.
Gond az is, hogy a szüléseket nem kísérik, hanem vezetik a szakemberek. Véleményünk szerint bízni kellene abban, hogy a nők képesek szülni, főleg, ha türelmesen és értő módon támogatják őket. Rengeteg üzenetet kaptunk ezzel kapcsolatban. A túlbiztosítás létező probléma, a császármetszés arányának csökkentése fontos lenne. Cél lehetne például az első császármetszés megelőzése a szülés természetes folyamatának valódi támogatásán keresztül, a császármetszést követő hüvelyi szülés, farfekvéses szülés, ikerszülés, és a kitolási szak időtartamára vonatkozó irányelvek azonnali korszerűsítése – tehát hogy a császármetszés legyen az, ami: életmentő műtét.
A Roses Revolution mozgalom felhívására édesanyák (és más családtagok) százai vetették papírra és tárták a nyilvánosság elé az őket ért sérelmeket. Vannak, akik plakátszerűen címszavakban, párbeszédekben emlékeznek, hívják fel a figyelmet az őket ért gyakran megrázkódtató élményekre.
Milyen lépések vezetnének eredményre véleményed szerint?
Már az nagy előrelépés lenne, ha az egészségügyi törvényt betartanák, különös tekintettel a kapcsolattartás jogára, a gyógyintézet elhagyásának jogára, valamint a tájékoztatás jogára. A nők dönteni szeretnének a testükről és a gyermekükről, de ehhez érteniük kell, mi történik velük, mire kell számítaniuk és esetlegesen milyen döntéseket kell meghozniuk a szüléssel kapcsolatban. Ehhez megfelelő szülésfelkészítésre lenne szükség.
De természetesen a szülő nők támogatása mellett a szakemberek folyamatos továbbképzése is hatalmas változásokat indíthatna el. Fontos lenne például, hogy a kórházi személyzet képes legyen a szülés alatti módosult tudatállapot felismerésére és az ahhoz való empatikus és támogató viszonyulásra; elsajátítsa a pozitív és erőszakmentes kommunikációt, valamint az interkulturális kommunikációt; képes legyen a családon belüli erőszak, nemi erőszak túlélőinek támogatására és a szülés körüli veszteség kísérése. Mindezek hozzátartoznak a gondozáshoz, a gyógyító hivatáshoz, és amíg ez nem része a képzési, továbbképzési rendszernek, addig sok nő és pár sérül ezen hiányosságok miatt.
Szerintetek mennyi időre van szükség az érdemi változásokhoz és ahhoz, hogy minden intézményre kiterjedő szemléletváltás menjen végbe?
Azt gondoljuk, hogy ha nem lépünk fel egységesen, és nem kap a téma össztársadalmi figyelmet és támogatást, akkor mindez rengeteg időbe telik majd. Rendszerproblémáról van szó, amit csak rendszerszinten lehet orvosolni.
Mi lesz a következő lépés?
Amit már biztosan tudunk, hogy folytatjuk! A történetek és az üzenetek továbbra is érkeznek, a kampány folytatódik. Reméljük, hogy egyre több érintett bekapcsolódik, és elindul egy szakmai párbeszéd is. Emellett szeretnénk Szeged, Debrecen és Székesfehérvár mellett más településeken is közösségbe szervezni azokat, akik tenni akarnak a változásért. Hiszünk benne, hogy ezzel a változás katalizátoraként működhetünk!