A testbe önként költözött lélek dilemmája
A német Wilhelm Bousset szerint: nincs a világon olyan ember, „aki ne vallaná be semmi voltát, ha a halálra gondol.” Meglátása szerint azonban nem érdemes túl nagy értéket tulajdonítanunk önnön létezünknek, hiszen ez merő hiúság lenne. Talán keserű a gondolat, ő mégis lejegyzi magáról az utókornak, hogy: „milyen kevés helyet foglalok el az idő e tátongó szakadékában (…) Csak azért küldtek, hogy egy alakkal több legyen, nincs is igen szükség reám, és a darabot akkor is lejátszanák, ha én a színfalak mögött maradnék.” Szót sem ejt az ember egyedi és megismételhetetlen mibenlétéről.
Epiktétosz szerint, ha belső békére vágyunk, akkor jobban tesszük, ha nem kívánjuk meg az eseményektől, hogy saját elvárásainkhoz híven alakuljanak. E helyett: elégedjünk meg azzal, „hogy a dolgok úgy történnek, ahogy éppen történnek.” Továbbá: ne azt állítsuk valamiről vagy valakiről, hogy elveszítettük, hanem azt, hogy „visszaadtuk.” Nehezen megemészthető gondolatok ezek, melyeket főként szeretteink esetében (elvesztésükkor) tudunk a legkevésbé, a legcsekélyebb eséllyel kamatoztatni.
Kérdésként talán ott mocoroghat bennünk az, hogy: vajon miért van bennünk az a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen sóvárgás a túlvilági létben való hit (hinni akarás) iránt?
Vajon a 21. század embere megnyugvást lelhet a görög Plótinusz azon álláspontját értelmezve, hogy a „felsőbb régiókból” származó lélek, aki egyszer „önszántából történt leszállás útján jött le ide a mi világunkba”, azért vállalta ezt a sorsot, mert hitt abban, hogy „test nélküli világban” való pihenése önmagában céltalan lett volna? Hogy a testbe költözés tette nélkül „rejtve maradt volna, mi lakozik” benne igazából. Cselekednie kellett, mert ezzel napvilágra hozhatta az amúgy „teljesen rejtett erőt”, ami a cselekvés megvalósulása hiányában „soha igazi életre nem kerülne.” Olvass még a témában
