Nehéz az életünket átszövő, azt meghatározó örökkérdésekről, és -dilemmákról beszélni. A szabadság, a szerelem, a barátság, a bűn, az erények, és természetesen a halál témájával minden időkben alapvetőnek tartották foglalkozni. A legnagyobb bölcsek töprengtek ezek mibenlétéről, és osztották meg tapasztalataikat, gondolataikat. Mind a mai napig foglalkoztat bennünket az élet-halál kérdése, ám viszonyulásunk merőben más jellegű, mint a korábbi századokban élő és gondolkozó embereké volt.
VIDEO Pár percben megtanítalak, hogyan készíts elbűvölő Valentin-napi sminket
Atul Gawande szerint modern társadalmunkban „elrejtjük a haldoklókat”, és hogy „a mi kultúránk él leginkább tagadásban, ami kérlelhetetlenül közelgő halálunkat illeti.”
Hozzáfűzi: noha „nincs semmi, ami ennyire elkerülhetetlen lenne, a modern ember mégsem készül rá, nem úgy él, mint ha egyszer valóban megtörténne. Az orvost is kerüljük, mert félünk; tagadjuk, hogy a testünk halandó, és úgy teszünk, mintha sosem állna le (…) A halált szóba se hozzuk, mert »ízléstelen« vagy még rosszabb.” The Pornography of Death (A halál pornográfiája) című esszéjében Geoffrey Gorer antropológus azt állítja, „ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál.”

A kultúrák egymástól eltérő viszonyulása a halál kérdéséhez
Kepes András méltán népszerű könyvének, a Világképnek, egyik sokat idézett szereplője, Ranjeet, kiemeli azt a fő okot, amely nézete szerint másmilyenné teszi a keleti és a nyugati kultúrákban élő emberek halálhoz való viszonyulását. E szerint: „míg mi, európaiak egy élet alatt akarunk mindent elérni, megszerezni, a keleti ember úgy gondolja, ráér: amit ebben az életében elmulaszt, majd folytatja a következőben.” Azonban tény, hogy „Hiába gondolják úgy az indiaiak, hogy halottjuk lelke tovább él, azért a veszteség fáj.”
Ma rendkívül kevesen élnek az ősök hite és halálfelfogása szerint, akik készek voltak megbékülni a halandóság tudásával, elkerülhetetlen beköszöntével.
Ez az ellenkezés olyan erőteljessé válik egyesek életében, hogy mernek hinni abban: az élet fizikailag is meghosszabbíthatóvá válhat (gondoljunk itt példaképpen az öregedéslassító, élethosszabbító tulajdonságokkal „felvértezett” szenolitikus készítményekre.)
Bármennyire is ijesztőnek hat, előbb-utóbb minden egyes embernek szembesülnie kell ezzel a dilemmával. Ám nem mindegy, hogy milyen górcsőn keresztül vesszük szemügyre az elmúlás-problematikát. Ma is akadnak, akik a korai filozófusokhoz hasonló gondolatok mentén teszik mindezt. Szerintük ugyanis – ahogyan olvashattuk a bevezetőben Marcus Aurelius és Szémonidész ezzel kapcsolatos nézeteit – nincs a halálban semmi ijesztő vagy természetellenes. Azzal szoktak érvelni, hogy tegyük fel a kérdést magunknak: valójában mitől is rettegünk annyira? Hiszen a halálban már nincs többé fájdalom, szenvedés, nyomor, kilátástalanság, sem szomorúság.
Mások (legtöbben?) semmiképpen sem tudják levetkőzni magukról a (halál)félelmet, és belemerülni az elfogadás nyugalmába. Nem engedik magukat meggyőzni az előbbi nézetekkel. Nem érik be ennyivel. Szerintük a halálról azt állítani, hogy nem érdemes félni a beköszöntétől: egyenesen embertelen és hamis megnyilvánulás.
A cikk folytatódik, lapozz!