„Ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál…”A férjem visszatért a halálból, hogy családdá formálódhassunk 

„Ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál…”A férjem visszatért a halálból, hogy családdá formálódhassunk 

Címlap / Életmód / Ezotéria / „Ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál…”A férjem visszatért a halálból, hogy családdá formálódhassunk 

Modern világunkban tabusítunk, ködösítünk, félve közeledünk e témához (a halálhoz), mint valamely megszelidítetlen állatféléhez, időben elkapva előle a kezünket, nehogy végül belemarjon abba. Elleplezzük, és csak alkalomadtán lopódzunk a közelébe, hogy mintegy résnyire fellibbentve a fátylat, belessünk rejtekébe. Adagonként, cseppenként vesszük magunkhoz a róla szerzett tudást. Óvatosan, tapintatosan, bátortalanul közeledünk a halál kérdéséhez. És bár tudjuk, hogy mindannyian egyszer szembetaláljuk vele magunkat, mégis minden nappal abban az erőt-adó reményben ringatózunk, hogy: „van még időnk!”. 

Az egyik ókori görög költő, Szémonidész, ekként szólt a halálhoz való emberi (és vissza-visszatérő) attitűdről: 

„De nincs, ki azt ne higgye: majd egy szebb újév/ vagyonnal és pazar javakkal érkezik.”

Marcus Aurelius császár Elmélkedéseiben arra buzdít mindannyiunkat, hogy folyamatosan legyünk készek a távozásra, hogy „nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon” várjuk „az életből visszahívó kürt szavát.” Hogy mindez megvalósulhasson: rendezett élet(vitel)re van szükségünk. A rendezett lelkű és életű ember pedig „egyszerűen, erényesen, derűsen él”, nem neheztel senkire.

Akinek a halál küszöbéhez „tisztán, nyugodtan, minden földi béklyótól mentesen, sorsával kényszeredettség nélkül megbékélten kell elérkeznie.” Arra sarkall, hogy „mint halandó lény(ek)” tekintsünk a világ dolgaira. Továbbá, hogy minden igyekezetünkkel próbáljunk ne úgy élni, mintha még legalább tízezer év állna a rendelkezésünkre, hiszen „a kikerülhetetlen ott lebeg” mindenki feje fölött. Ezért, amíg élünk, ameddig módunkban áll, addig legyünk, váljunk jó emberré. 

A tabusított halál

Századunk írói között nem/nem mindig és nem mindenki osztja az ókori bölcsek – a fentiekben is ecsetelt – higgadtsággal (el)fogadott, a természet elkerülhetetlen, így minden kétséget kizáróan jónak és szükségesnek tartott halálról vallott vélekedéseit. Köztük a bestselleríró Timothy Keller sem – vagy legalábbis nem teljes mértékben. A szerző Halál című könyvében van néhány olyan halálhoz kapcsolódó nézet, melyről akár azt is állíthatnánk, hogy némiképpen visszatükrözik a 21. század emberének elmúláshoz kapcsolódó meglátásait. E szerint:

  • a halál mint Nagy Gát szerepel, mely egymáshoz kötődő embereket választ el kérlelhetetlenül
  • mint Nagy Szakadás, tudniillik az anyagi (materiális) emberi részünket leválasztja az oszthatatlan, halhatatlan résztől
  • Nagy Sértés, mivel minden egyedi, ismételhetetlen embert egyszer, személyválogatás nélkül  „kukacok vacsorájaként” kínál fel
  • továbbá a halál: ocsmány, riasztó, kegyetlen, szokatlan, fájdalmas, ellenség – ami jobbára készületlenül ér minket, így a lelkiismeret arra „kényszerít” bennünket, hogy „gyávák” legyünk (hogy ne merjünk szembenézni, illetve szembesülni az elkerülhetetlennel). 

Atul Gawande sebész, kutató, író úgy véli, hogy ez a tabusítás, elkendőzés, ez a megrögzött és makacs védekezés a halállal szemben kulturális okokra is visszavezethető. Gondoljunk csak bele abba, hogy alig néhány évtizede, egyes kultúrák és közösségek sokgenerációs családjaiban az emberek végigkísérhették, -szemlélhették szeretett családtagjuk elvesztését. Ha „szerencséjük” volt, fel tudtak készülni az elkerülhetetlenre, beszélgethettek a haldoklóval, (szemlélőként) részt vehettek a távozás folyamatában.

Atul Gawande szerint modern társadalmunkban „elrejtjük a haldoklókat”, és hogy „a mi kultúránk él leginkább tagadásban, ami kérlelhetetlenül közelgő halálunkat illeti.”

Hozzáfűzi: noha „nincs semmi, ami ennyire elkerülhetetlen lenne, a modern ember mégsem készül rá, nem úgy él, mint ha egyszer valóban megtörténne. Az orvost is kerüljük, mert félünk; tagadjuk, hogy a testünk halandó, és úgy teszünk, mintha sosem állna le (…) A halált szóba se hozzuk, mert »ízléstelen« vagy még rosszabb.” The Pornography of Death (A halál pornográfiája) című esszéjében Geoffrey Gorer antropológus azt állítja, „ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál.” 

KatarzynaBialasiewicz/istockphoto.com

A kultúrák egymástól eltérő viszonyulása a halál kérdéséhez

Kepes András méltán népszerű könyvének, a Világképnek, egyik sokat idézett szereplője, Ranjeet, kiemeli azt a fő okot, amely nézete szerint másmilyenné teszi a keleti és a nyugati kultúrákban élő emberek halálhoz való viszonyulását. E szerint: „míg mi, európaiak egy élet alatt akarunk mindent elérni, megszerezni, a keleti ember úgy gondolja, ráér: amit ebben az életében elmulaszt, majd folytatja a következőben.” Azonban tény, hogy „Hiába gondolják úgy az indiaiak, hogy halottjuk lelke tovább él, azért a veszteség fáj.” 

Ma rendkívül kevesen élnek az ősök hite és halálfelfogása szerint, akik készek voltak megbékülni a halandóság tudásával, elkerülhetetlen beköszöntével.

Ez az ellenkezés olyan erőteljessé válik egyesek életében, hogy mernek hinni abban: az élet fizikailag is meghosszabbíthatóvá válhat (gondoljunk itt példaképpen az öregedéslassító, élethosszabbító tulajdonságokkal „felvértezett” szenolitikus készítményekre.)

Bármennyire is ijesztőnek hat, előbb-utóbb minden egyes embernek szembesülnie kell ezzel a dilemmával. Ám nem mindegy, hogy milyen górcsőn keresztül vesszük szemügyre az elmúlás-problematikát. Ma is akadnak, akik a korai filozófusokhoz hasonló gondolatok mentén teszik mindezt. Szerintük ugyanis – ahogyan olvashattuk a bevezetőben Marcus Aurelius és Szémonidész ezzel kapcsolatos nézeteit – nincs a halálban semmi ijesztő vagy természetellenes. Azzal szoktak érvelni, hogy tegyük fel a kérdést magunknak: valójában mitől is rettegünk annyira? Hiszen a halálban már nincs többé fájdalom, szenvedés, nyomor, kilátástalanság, sem szomorúság. 

Mások (legtöbben?) semmiképpen sem tudják levetkőzni magukról a (halál)félelmet, és belemerülni az elfogadás nyugalmába. Nem engedik magukat meggyőzni az előbbi nézetekkel. Nem érik be ennyivel. Szerintük a halálról azt állítani, hogy nem érdemes félni a beköszöntétől: egyenesen embertelen és hamis megnyilvánulás. 

A testbe önként költözött lélek dilemmája

A német Wilhelm Bousset szerint: nincs a világon olyan ember, „aki ne vallaná be semmi voltát, ha a halálra gondol.” Meglátása szerint azonban nem érdemes túl nagy értéket tulajdonítanunk önnön létezünknek, hiszen ez merő hiúság lenne. Talán keserű a gondolat, ő mégis lejegyzi magáról az utókornak, hogy: „milyen kevés helyet foglalok el az idő e tátongó szakadékában (…) Csak azért küldtek, hogy egy alakkal több legyen, nincs is igen szükség reám, és a darabot akkor is lejátszanák, ha én a színfalak mögött maradnék.” Szót sem ejt az ember egyedi és megismételhetetlen mibenlétéről. 

Epiktétosz szerint, ha belső békére vágyunk, akkor jobban tesszük, ha nem kívánjuk meg az eseményektől, hogy saját elvárásainkhoz híven alakuljanak. E helyett: elégedjünk meg azzal, „hogy a dolgok úgy történnek, ahogy éppen történnek.” Továbbá: ne azt állítsuk valamiről vagy valakiről, hogy elveszítettük, hanem azt, hogy „visszaadtuk.” Nehezen megemészthető gondolatok ezek, melyeket főként szeretteink esetében (elvesztésükkor) tudunk a legkevésbé, a legcsekélyebb eséllyel kamatoztatni. 

Kérdésként talán ott mocoroghat bennünk az, hogy: vajon miért van bennünk az a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen sóvárgás a túlvilági létben való hit (hinni akarás) iránt? 

Vajon a 21. század embere megnyugvást lelhet a görög Plótinusz azon álláspontját értelmezve, hogy a „felsőbb régiókból” származó lélek, aki egyszer „önszántából történt leszállás útján jött le ide a mi világunkba”, azért vállalta ezt a sorsot, mert hitt abban, hogy „test nélküli világban” való pihenése önmagában céltalan lett volna? Hogy a testbe költözés tette nélkül „rejtve maradt volna, mi lakozik” benne igazából. Cselekednie kellett, mert ezzel napvilágra hozhatta az amúgy „teljesen rejtett erőt”, ami a cselekvés megvalósulása hiányában „soha igazi életre nem kerülne.” 

Vizerskaya/istockphoto.com

A hozzám legközelebb álló személy, aki bepillantást nyerhetett a túlvilágba, majd úgy döntött: visszatér onnan… 

Így, halottainkra való emlékezésünk napjára készülve, hangolódva lelkiekben, ebben a melankolikus befelé fordulásra nógató ködfátyolos őszi időben, mintha csak a természet is minden rezdülésével azt a jelzést intézné felénk, hogy: itt az idő az elmúlásról való gondolkodásnak, közös beszélgetéseknek. 

Miközben gondolataimat megosztom a hozzám legközelebb álló emberrel a világon, azt észlelem, hogy tapintatos, mindig megfontolt lénye elmereng az egyéni múlt tapasztalatainak felidézésén. Csendben vagyunk. A lelkek sokatmondóan szótlan beszéde veszi kezdetét. Visszaidézzük azt a napot, amikor megszállottan kutakodtam a halál küszöbén járók, a halálból visszatérők témában. Mint oly sok mindent, ezt is megbeszéltük egy késő délutánon. Ekkor tárta fel előttem azt a „titkát”, hogy tulajdonképpen ő is járt már a másik világban. 

Megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy lényem másik fele fog számomra a leghitelesebb bizonyítékkal szolgálni arról, hogy van élet a halál után. Részletekbe nem bocsátkoznék, hiszen őneki is nagyjából azokban a tapasztalatokban volt része, mint akik hozzá hasonlóan megtapasztalhatták a halálközeli élményt.

A lényeg azonban a személyes megtapasztalás erejében és tényében rejlik. A legmegbízhatóbb, számomra leghitelesebb ember beszámolója alapján úgy éreztem, sőt, meg voltam győződve a felől, hogy „beavatottá” váltam. Az ő különleges élményének „beavatottjává.” Megtisztelőnek éreztem, hogy mindezt hallhattam. Hogy tőle hallhattam.

Felemelő volt arról értesülnöm, hogy ő döntött úgy végül: visszajön. Választhatott: marad vagy visszajön? Ő pedig szabad akaratából választott, és végül a visszatérés mellett tette le a voksát. 

Úgy döntött, hogy visszatér

Elmesélte, hogy szelíden figyelmeztették, a szülei sokáig fogják őt mély bánatban gyászolni. Ekkor még ment tovább, illetve haladt előre „a fényes lépcsőn”. Amikor azonban az egyik lélek/őrangyal azt közölte vele, hogy abban az esetben, ha visszatér lesz egy szép és boldog családja, felesége és gyermekei, megállt. Késztetés, leküzdhetetlen vágy lett úrrá rajta, hogy gondolkodás nélkül visszatérjen. Ekkor már csak azt a pillanatot tudta felidézni, hogy a kórházi ágyon fekszik, hogy éppen ébresztgetik. Körülötte orvosok, nővérek és az immár megkönnyebbült családtagok. 

Kilenc év elteltével, éppen a huszadik születésnapomon találkoztunk. Kilenc. Beleremegek, ha arra gondolok, hogy kilenc éven át érlelte magában a túlvilágról hozott üzenetet (feleség, gyermekek, család, harmónia…) Összeházasodtunk, és gyermekeink születtek. Elmondhatom, hogy a férjem a halálból tért vissza azért, hogy családdá válhassunk. Hogy mit érzek, mit gondolok erről? Úgy vélem, nem ecsetelném, hogy ne csapjon át mondandóm valamiféle túlcukrozott áradozásba. Azt mondom hát, hogy hálás vagyok mindezért! 

(A címben foglalt idézet Geoffrey Gorer antropológus The Pornography of Death (magyarul: A halál pornográfiája) című esszéjéből származik.)

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást