Megkaptam az elégtételt, mégis bűntudatom van. Húsz évvel ezelőtt kisemmizettnek éreztem magam az ,,örökké” ígéretének megszegése miatt. Pedig az ,,örökké” lehetősége hitem által bennem volt, nem benne. Mindkettőnket meglopott az Idő, mert csak azon idő ,,ér” a lét szabályai szerint, ami boldog. Visszavette azokat a kölcsön-perceket, melyeket az élet elején adott nekünk, és melyekkel nem tudtunk élni. Így fogy el az élet, ez a lét ára.
Így válik igazzá az a gondolat, hogy a negatív gondolatok, a düh, harag, irigység, ölnek… ezekkel az érzelmekkel törleszted előre, napról napra a révészt, aki két ezüstpénzzel a szemeden átvisz a túloldalra. Az Idő tehát úgy lop meg minket, hogy amikor már nem tudunk élni vele, halnunk kell. Minél hamarabb nem tudunk vele élni, annál hamarább halunk. Az Idő által meglopott emberek felismerhetők… nincs a szemükben fény… mert egyre inkább elfedi a két ezüstpénz.
Megsúgom a titkot… a materiális test hiába kutatja az Idő fogalmát, mert a materiális test időfogalma a születés és halál közé van zárva. Tehát az Idő maga az élő ember, az ő gondolata teremti meg, ad létjogosultságot neki. Az Idő egy ragasztó, ami nem enged minket atomjainkra hullani, feloldódni a világegyetemben. Az Idő ad éntudatot és célt. Az Idő az, ami megmutatja a jó és rossz között a különbséget. Olvass még a témában
Azt mondják, egy perc nem olyan sok idő… hm… egy percnyi boldogság, vagy egy percig lógni a kötélen… melyik telik lassabban?
