Gyerekeim apja egy ideje furcsán viselkedik. Mintha búcsúzna. Felajánlás egy tengeri hajóútra, mert sohasem voltunk nyaralni. Anyagi segítség könyvem kiadásához, reklámjához, és egy random laptop, mert ezelőtt nem támogatta egyéni terveimet, sőt, a létemet sem.
Egy, húsz évet megkésett ,,bocsánat” és ,,szeretlek”, egy elejtett mondat, miszerint itthon, a hazájában akar meghalni, nem Londonban, idegenek között… látom a lelki fájdalmat a tekintetében.
Azt ami semmit sem ért a világból, csak van… számára nem áll össze az elmúlt húsz év mozaikja, így a jelen percei sem. Látom azt, hogyan oldódik fel szó szerint egy ember a bűntudatban, szemmel is láthatólag hogyan fogy el, miközben tőlem várja a feloldozást, a visszakapni remélt szerelem által. Látom, ahogy fáj neki az elmúlt húsz, meg nem élt év hiábavalósága. Valóban fáj neki, hiszen csak a bűntudat, a szeretettség tudata által tud kapaszkodni az életbe. Képtelen megbocsájtani magának, én pedig nem tudom ezt megtenni helyette… Olvass még a témában
Viszont fáj nekem is… miért kellett az elmúlt húsz év őrületének, gyalázatának, keserűségének megtörténnie ahhoz, hogy legyen benne kellő alázat az élethez? Miért kellett ebbe az őrületbe három gyereket belerángatni? Vádlom őt, joggal, és nem tudom bűnei alól feloldozni, mert nincs rá hatalmam. Mindenkinek meg kell tanulnia saját magával, bűneivel együtt élni.
