Azt mondják, hogy minél idősebb az ember, annál gyorsabban halad az idő, annál gyorsabbnak érzi az idő múlását… miért? Mert valami elkopik. Nem vágyunk a boldogságra igazán, csak emlékezni szeretünk rá, tenni érte nem nagyon. A boldogtalansággal töltött idő megsokasodik, aztán egyszerűen szublimál, így kevesebbek lesznek a perceink.
Úgy ért be 22 évnyi múlt, mint egy furcsa, tartalmas, esszenciális gyümölcs. Hol jó, hol rossz ízű gyümölcs, vagy inkább egyszerre jó és rossz. Olyan, aminek nem értem az ízét… rengeteg dolgot vett el, ám rengeteg dolgot adott is…
Valamikor régen, nagyon régen, amikor még boldogan riadt, életet váró felnőtt-gyermek voltam, férjhez mentem. Tán még álmom sem volt, csak egy: az, hogy örökké fog tartani. Naivan mosolyogtam bele a jövőbe, tudva, hogy lesz időm a boldogságra. Sőt, csak arra lesz időm.
A fiatal feleségek pillangókergető, örök mosolyú, kacagó, életigenlő és bizakodó, naiv fénye lengett körül. Lebegtem, veszélyt nem ismerve, teremtésre, gyerekre várva…
Aztán valami elromlott, és azt hittem, hogy megszűnt a kötelék, a házasság köteléke. De nem, soha nem fog megszűnni… mert valamikor régen hittem, hogy örökké fog tartani. Nem abban hittem, hogy boldog leszek, hanem abban, hogy ,,örökké”… a férjedben csalódhatsz, gondolhatod azt, hogy hazug, de saját hitedben soha nem csalódhatsz, mert az soha nem hazudik. Jövőt teremt. Tehát, megkaptam, amit akartam: eget rengető, tiszta, naiv hittel azt akartam, hogy örökké tartson és így is lett.
Gyerekeim apja egy ideje furcsán viselkedik. Mintha búcsúzna. Felajánlás egy tengeri hajóútra, mert sohasem voltunk nyaralni. Anyagi segítség könyvem kiadásához, reklámjához, és egy random laptop, mert ezelőtt nem támogatta egyéni terveimet, sőt, a létemet sem. Egy, húsz évet megkésett ,,bocsánat” és ,,szeretlek”, egy elejtett mondat, miszerint itthon, a hazájában akar meghalni, nem Londonban, idegenek között… látom a lelki fájdalmat a tekintetében.
Azt ami semmit sem ért a világból, csak van… számára nem áll össze az elmúlt húsz év mozaikja, így a jelen percei sem. Látom azt, hogyan oldódik fel szó szerint egy ember a bűntudatban, szemmel is láthatólag hogyan fogy el, miközben tőlem várja a feloldozást, a visszakapni remélt szerelem által. Látom, ahogy fáj neki az elmúlt húsz, meg nem élt év hiábavalósága. Valóban fáj neki, hiszen csak a bűntudat, a szeretettség tudata által tud kapaszkodni az életbe. Képtelen megbocsájtani magának, én pedig nem tudom ezt megtenni helyette…
Viszont fáj nekem is… miért kellett az elmúlt húsz év őrületének, gyalázatának, keserűségének megtörténnie ahhoz, hogy legyen benne kellő alázat az élethez? Miért kellett ebbe az őrületbe három gyereket belerángatni? Vádlom őt, joggal, és nem tudom bűnei alól feloldozni, mert nincs rá hatalmam. Mindenkinek meg kell tanulnia saját magával, bűneivel együtt élni.
Megkaptam az elégtételt, mégis bűntudatom van. Húsz évvel ezelőtt kisemmizettnek éreztem magam az ,,örökké” ígéretének megszegése miatt. Pedig az ,,örökké” lehetősége hitem által bennem volt, nem benne. Mindkettőnket meglopott az Idő, mert csak azon idő ,,ér” a lét szabályai szerint, ami boldog. Visszavette azokat a kölcsön-perceket, melyeket az élet elején adott nekünk, és melyekkel nem tudtunk élni. Így fogy el az élet, ez a lét ára.
Így válik igazzá az a gondolat, hogy a negatív gondolatok, a düh, harag, irigység, ölnek… ezekkel az érzelmekkel törleszted előre, napról napra a révészt, aki két ezüstpénzzel a szemeden átvisz a túloldalra. Az Idő tehát úgy lop meg minket, hogy amikor már nem tudunk élni vele, halnunk kell. Minél hamarabb nem tudunk vele élni, annál hamarább halunk. Az Idő által meglopott emberek felismerhetők… nincs a szemükben fény… mert egyre inkább elfedi a két ezüstpénz.
Megsúgom a titkot… a materiális test hiába kutatja az Idő fogalmát, mert a materiális test időfogalma a születés és halál közé van zárva. Tehát az Idő maga az élő ember, az ő gondolata teremti meg, ad létjogosultságot neki. Az Idő egy ragasztó, ami nem enged minket atomjainkra hullani, feloldódni a világegyetemben. Az Idő ad éntudatot és célt. Az Idő az, ami megmutatja a jó és rossz között a különbséget.
Azt mondják, egy perc nem olyan sok idő… hm… egy percnyi boldogság, vagy egy percig lógni a kötélen… melyik telik lassabban?
A boldogság maga a naiv világra csodálkozás… ,,boldogok a lelki szegények”… boldog az, aki nem akarja a lehetetlent, nem akarja bármi áron megérteni a világot. Csak élni akar… megélni az Időtől kapott kölcsön-perceket…
Konklúzió: bár számtalanszor kívántam hatalmas bűnei miatt, meggondolatlan dühből volt férjem megsemmisülését, képtelen lennék elengedni a kezét végleg. Azt hiszem, ezt nevezik felelősségnek, hitnek, ,,örökké”-nek…