Legelőször az után mentem el terápiára, hogy a lányom megszületett. Emlékszem, egy nap aludt a mellkasomon, simogattam a hátát, és arra gondoltam, mi lenne, ha ő is olyan dolgokat élne át, amiket én átéltem gyerekkoromban. És akkor elsírtam magamat.
Az első néhány alkalom terápia nagyon sokat segített nekem abban, hogy helyre tegyek, vagy legalább csak kimondjak dolgokat, amik velem történtek, és hogy közelebb kerüljek annak a kérdésnek a megválaszolásához: én milyen anya akarok lenni?
De legalább ennyire fontos volt, amikor évekkel később úgy döntöttem, ismét felkeresek egy terapeutát. Mindez egy nappal az után történt, hogy hirtelen felindulásomban összevesztem egy számomra fontos emberrel. Mindegy is, hogy min, és mindegy is, hogy igazam volt-e, ami számított, az az, hogy az indulataim úgy elragadtak, hogy semmi, amit mondtam, nem járult hozzá ahhoz, hogy megértessem magamat.
A sértett megjegyzéseim és vagdalkozásaim természetesen nem találtak értő fülekre, amitől én csak még kétségbeesettebb, és – persze – még dühösebb lettem, ami csak tovább rontott a helyzeten. Olvass még a témában
„Hónapokig nem jöttem rá, mi az a zaj hajnal 3-kor” – Szomszédok, akik mintha a pokolból költöztek volna mellénk
„Amikor hullarészegen jelent meg az esküvőmön, azt mondtam: ennyi volt” – Családtagok, akikkel jobb volt megszakítani a kapcsolatot
Ez az éttermi incidens megtanított, hogy néha vita helyett sokkal okosabb a visszalépés
„Ő rákiabál a gyerekre, én nem” – A férjednek joga van másképp bánni a gyerekkel, mint ahogy te neveled őket
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
