Nehéz ezt leírni. Nem azért, mert fáj, hanem mert sokáig nem tudtam szembenézni vele. Könnyebb volt azt hinni, hogy vele volt nehéz, ő volt az érzékeny, ő reagált túl mindent. Évekig ezt a verziót meséltem magamnak. Aztán egy ponton elkezdett nem stimmelni.
A pillanat, amikor megváltozott valami
Nem egy nagy felismerés volt. Inkább egy apró, kényelmetlen gondolat, amit nem igazán tudtam elhessegetni. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogyan ért véget a kapcsolatom és ahogy elkezdtem mesélni, valahol a közepén megálltam a sztorinak. Mert amit éppen mondtam, nem egészen úgy hangzott, ahogy emlékezetemben élt. Elkezdtem visszafelé tekerni. Az összes vitát, az összes pillanatot, amikor azt mondtam, hogy ő a hibás. És rájöttem, hogy a legtöbb esetben én voltam az, aki elindított valamit. Aki provokált, aztán megsértődött. Aki elvárta, hogy a másik kitalálja, mit akarok, majd kiakadt, ha nem találta ki. Aki büntetett, ha nem azt kaptam, amit akartam.
