Visszagondolva a gyerekkoromra, a húsvét egy különleges rituálé volt: az ételszentelés emelkedettsége és misztikuma keveredett benne a vidám tojásgurítás felszabadultságával.
Emlékszem, ahogy kislányként a keresztmamám hozta fel a nagymamámhoz a templomban megszentelt finomságokat – az az illat, az a reggeli valahogy minden másnál ünnepibbnek tűnt. Akkoriban a locsolkodás nem teher volt, hanem a népszerűség egyetlen hiteles mércéje: az általános iskolában „menő csajnak” számítottunk, ha hétfőn a lehető legtöbb fiú koptatta nálunk a küszöböt.
Később, a kamaszkor hajnalán már csak azokat vártuk remegő gyomorral, akik tetszettek nekünk, és titokban annak örültünk a legjobban, ha a locsolóvers után maradt idő egy-egy lopott, suta beszélgetésre is. Ott és akkor a hagyomány még élő szövet volt, ami összekötött minket a közösséggel, még ha néha fel is tűntek az idősebb férfirokonok, akiknél gyanúsan összemosódott a szokásőrzés és a „zsebpénz” kiegészítésének reménye. Olvass még a témában
A hagyományok bátor felülvizsgálata
Még középiskolás koromból dereng egy irodalom fakultációs óra, ahol pont arról kellett fogalmazást írnunk: vajon szerencsés-e foggal-körömmel ragaszkodni a hagyományokhoz, vagy érdemesebb néha felülvizsgálni őket?
Emlékszem, volt egy osztálytársam, aki szinte forradalmi újítóként érvelt a változás mellett, én viszont akkor még a biztonságot adó állandóságot választottam. Azóta eltelt csaknem 20 év, és a nézőpontom alaposan felülíródott.
Rájöttem, hogy a vallástól való eltávolodás és a generációs szemléletváltás miatt a húsvét egy ponton elvesztette a méltóságát. Sokszor nem maradt belőle más, mint a részeg locsolók elől való bujkálás, a behúzott függönyök és a végtelen vendéglátás kényszere.
Volt időszak, amikor már annyira kínosnak éreztem ezt az egészet, hogy a családommal elengedtük a szokásokat és inkább az utazást választottuk a „házi őrizet” helyett.
Egy új generáció hozzáállása
Amikor megszületett a lányom, egy rövid időre újra kinyitottam az ajtót a locsolók előtt, hiszen látni akartam az ő arcán is azt a gyermeki pezsgést, amit én éltem meg kislányként.
Azonban hamar kiderült, hogy ő már egy egészen más világ gyermeke, akinek a türelem és a bizonytalan várakozás nem a legerősebb oldala. Gyorsan felismerte, hogy nem akar egész nap a nappaliban ülni és készenlétben állni csak azért, hogy hátha betoppan még pár kisfiú az óvodából, akiket „ráadásul nekünk kell megvendégelnünk”.
Ő sokkal hamarabb fordított hátat a klasszikus szokásnak, és ma már együtt valljuk: a tavaszi szünet legértékesebb része, ha világot látunk és más szemszögből fedezzük fel az ünnepi szokásokat.
Ha most visszagondolok arra a lányra, aki a gimnáziumban a fogalmazását írta… nos, ő alighanem hitetlenkedve, de minimum kételkedve nézne rám. Viszont én a jelenben úgy érzem, hogy ez a fajta megújulás nem a hagyományok elárulásának, hanem azok bátor testre szabásának számít – a közös élmény és a család egysége maradt az alap, csak a díszletek változtak körülöttünk.
Rá kellett jönnöm, hogy a hagyomány nem egy múzeumi tárgy, amit csak távolról szabad nézni. Amint elengedtük a kötelező köröket, a kényszeredett és kiszámíthatatlan vendéglátást, valami sokkal valódibbat kaptunk.
Lehet, hogy a kölnivíz elillant, de a szabadság érzete, hogy úgy ünnepelünk, ahogy nekünk jó, sokkal maradandóbb varázslat lett számunkra.
Ahogy régebben a március 15-i ünnepségeket nyűgnek éreztem, idén viszont büszkén tűztem fel a kokárdát, úgy értettem meg: az értékek nem vesznek el, csak átalakulnak. Amikor húsvét hétfőn ott állok majd a lányommal egy idegen város főterén vagy egy erdei ösvény közepén, alighanem be kell majd látnom, hogy talán mégis annak a „forradalmár” osztálytársamnak volt igaza. A hagyomány akkor él tovább, ha van bátorságunk hozzányúlni, leporolni, és a saját boldogságunkhoz igazítani.
