A felfoghatatlan
Aztán ahogy teltek a napok, egyre kevésbé volt kedve beszélgetni, de legalább ekkor is tudtunk vele néhány szót váltani és bátorítottuk, hogy még egy kicsit tartson ki, aztán mindent be fogunk pótolni. Sajnos később egyre több agasztó hírt kaptunk, végül már nem is tudtunk vele beszélni.
Ekkor sem gondoltuk, hogy soha többé nem fogunk találkozni, ugyanis kaptunk néha jobb híreket, amikor újra elkezdhettünk bizakodni, megcsillant a remény, újra „fel tudtunk jönni a felszínre egy kis levegőért”. A testvérem, az anyukám, a vőlegényem és én is úgy gondoltuk, hogy ez csak átmeneti megoldás, majd kijön az intenzív osztályról, utána pedig lassan minden megoldódik, mi pedig segítünk neki mindenben, hogy megkönnyítsük a felépülését.
Sajnos nem ez történt. Januárban apa elment. Mi pedig ott maradtunk és napokig (néha a mai napig) fel sem tudtuk fogni, mi történt, az összes ilyenkor szokásos kérdés és érzelem átfutott rajtunk. Nem tudtunk sírás nélkül átvészelni a napokat. Valahogy szürke lett minden, nem érdekelt semmi, csak az, hogy kiderüljön, ez egy rémálom. Tudom, közhelyes, de ezt akkor így éltük meg. Csak sajnos ez a valóság volt, amiből nincs menekvés. Olvass még a témában
