Mindjárt itt a karácsony. De az idei is más lesz, mint a többi. Igen, a vírus miatt. Mert a vírus elvette tőlem az apukámat.
Minden tavaly kezdődött, de az akkori bizakodás januárban már teljesen szertefoszlott. Mert elment apa.
Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, mivel sokak küzdenek a mai napig azzal a gyásszal, amit a vírus okozott.
Csak néhány napot kellett volna kibírni az oltásig. Mi lett volna, ha apa megkapja? Mi lett volna, ha nem abba a kórházba megy? Vagy akkor, ha korábban kerül be? Mi lett volna, ha… Ezeket a kérdéseket elengedtem, mert mindegyik valahol odáig vezetett, hogy magamat okolom.
Minden más lesz
Ami biztos, hogy idén karácsonykor apa nem fogja leenni a diót a linzerről, nem borozgatunk és nem pókerezünk. Nem jön télen biciklivel, hogy fát rakjon a tűzre hajnalban. Nem ír több üzenetet, küld régi képeket és nem is nevetünk együtt. Ez az ünnep más lesz, mint eddig volt, de pont ezért fontos, hogy úgy töltsük el azt a néhány napot, ahogy apa szerette volna: vagyis amennyire lehet, vidáman, szeretetben, egymás társaságában.
Egy szeretett ember elvesztése mindig, minden életkorban rettenetes.
Az én esetemben életem legfontosabb pillanatai telnek el nélküle. Az esküvőm, a költözésünk és minden, ami ez után következik. De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre most a karácsony közeleg, ami az elmúlt évben sem attól volt feszült, hogy kinek mit vegyek, vagy hány helyre kell menni és örülni fognak-e az ajándéknak. Csak egy másodlagos dolog volt a szeretet ünnepe, amire összegyűlt a család, de hiába a csodaszép fa, a finom ételek és a jó beszélgetés, mégis mindenki érezte, hogy valami nem stimmel.
Apa már kórházban volt, ráadásul nagyon messze és a szabályok szerint nem látogathatta senki. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, igyekeztünk minden erőnket összeszedni, hogy legalább valahogy őt fel tudjuk vidítani és lelket öntsünk bele. Ez félig-meddig össze is jött, talán mi is azzal nyugtattuk magunkat, hogy minden rendben lesz, mert ennek így kell lennie. Nem lehet másképp.
Nem lehet, hogy az erős apukámon kifog bármilyen betegség.
A felfoghatatlan
Aztán ahogy teltek a napok, egyre kevésbé volt kedve beszélgetni, de legalább ekkor is tudtunk vele néhány szót váltani és bátorítottuk, hogy még egy kicsit tartson ki, aztán mindent be fogunk pótolni.
Sajnos később egyre több agasztó hírt kaptunk, végül már nem is tudtunk vele beszélni.Ekkor sem gondoltuk, hogy soha többé nem fogunk találkozni, ugyanis kaptunk néha jobb híreket, amikor újra elkezdhettünk bizakodni, megcsillant a remény, újra „fel tudtunk jönni a felszínre egy kis levegőért”. A testvérem, az anyukám, a vőlegényem és én is úgy gondoltuk, hogy ez csak átmeneti megoldás, majd kijön az intenzív osztályról, utána pedig lassan minden megoldódik, mi pedig segítünk neki mindenben, hogy megkönnyítsük a felépülését.
Sajnos nem ez történt. Januárban apa elment. Mi pedig ott maradtunk és napokig (néha a mai napig) fel sem tudtuk fogni, mi történt, az összes ilyenkor szokásos kérdés és érzelem átfutott rajtunk. Nem tudtunk sírás nélkül átvészelni a napokat. Valahogy szürke lett minden, nem érdekelt semmi, csak az, hogy kiderüljön, ez egy rémálom. Tudom, közhelyes, de ezt akkor így éltük meg. Csak sajnos ez a valóság volt, amiből nincs menekvés.
Idén karácsonykor…
Azóta eltelt szinte egy újabb év és most az első olyan karácsonyra készülünk, amikor apával semmilyen átlagos módon nem kommunikálhatunk. Ha belegondolok, akkor viszont ő azt szeretné, hogy amennyire lehet, érezzük jól magunkat és legyünk együtt. Mert sosem lehet tudni, kivel mikor beszélsz utoljára, mikor fordul a feje tetejére a világ.
Ha az előbbi gondolatmenetet követem, akkor idén sütök diós linzert, amiről majd valaki lelopja a diót. Pókerezünk, de nem apa lesz az osztó, ő maximum fentről ad pár tippet, mikor kell emelni, vagy bedobni. De ami a legfontosabb, hogy gondolunk rá, felidézzük a legjobb emlékeinket és az is biztos, hogy még értékesebbé tesszük a családunkkal töltött időt.