Véleménycikk: Schuszter Borka
Nem töröltem az alkalmazást, nem jelentkeztem ki, és nem fogadtam meg fennhangon, hogy mostantól új emberként térek vissza. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ha már végre elutaztam, szeretném kipróbálni, milyen az, amikor nem osztom meg azonnal, amit látok.
Az első napokban meglepően erős volt a FOMO. Fotóztam a tengert, a naplementét, egy szép utcát, egy helyi ételt, és szinte automatikusan jött a gondolat: ezt ki kellene tenni. Nem is feltétlenül azért, mert annyira fontosnak éreztem, hogy mások lássák, hanem mert megszoktam, hogy ha valami szépet látok, azt meg is mutatom.
Aztán persze jött volna a következő lépés: vajon hányan látták, hány lájkot kapott, ki kommentelt, ki nézte meg a sztorit. És hirtelen rájöttem, milyen furcsa, hogy egy nyaralás közepén, amikor végre semmi dolgom nincs, és jelen lehetnék a pillanatban, én valami olyannal akarok foglalkozni, ami egyáltalán nem is ott történik. Olvass még a témában
Miért válunk meg nehezen a tárgyainktól? A gyerekkori örökségünk is hatással van rá
Ezt a 7 dolgot soha ne vidd el egy hajóútra
A kiskutyám tanított meg igazán a türelemre – így változtam meg észrevétlenül
A 10 éves lányom 10 percre sem akar egyedül maradni – Hogyan lett ennyire más az ő gyerekkoruk?
Azt is észrevettem, milyen automatikusan nyúlok a telefonomhoz abban a pillanatban, hogy van egy perc üresjáratom.
Ha vártam a kávémra, megnyitottam volna az Instagramot. Ha vártam a kompot, szintén. Ha leültem valahova két percre, már ott volt a kezemben a telefonom. Nem gondoltam végig, hogy szeretnék-e bármit is megnézni. Egyszerűen csak történt a mozdulat.
Eleinte külön oda kellett figyelnem arra, hogy megállítsam magam
Tudatosítanom kellett magamban, hogy attól, hogy éppen ebben a pillanatban nincs mit csinálnom, és nem történik semmi, még nem kell rögtön megnyitnom az Instát. Jó, gondoltam, de akkor mit csináljak?
Ez elsőre furcsa kérdésnek tűnik, pedig valójában egészen érdekes. Kiderült, hogy az üresjáratokkal nem tudok úgy mit kezdeni, mint a social média előtti időkben tudtam. Legalábbis eleinte nem. Újra kellett tanulnom, hogy ezekben a percekben mennyi mindennel tölthetem ki az időt: nézhetném az embereket, gondolkodhatnék, bámulhatnám az eget, vagy egyszerűen csak várhatnék.
És egy idő után elkezdtem ezeket csinálni.
Észrevettem a sirályokat. Nem csak azt, hogy ott vannak, hanem azt is, hogyan követik a hajókat, és milyen elképesztően pofátlanul próbálnak ételt szerezni a turistáktól. Figyeltem a helyiek rutinját, azt, ahogy reggel kinyitják a boltokat, leülnek kávézni, beszélgetnek egymással. Néztem a felhőket. Olyan dolgokat vettem észre, amelyek egyébként is ott lettek volna előttem, csak én nem vettem volna észre őket, mert egy szűrőn keresztül figyeltem volna helyettük valaki más életét, miközben a sajátomról lemaradok.
Talán ez volt a legnagyobb felismerés: hogy a közösségi média nem feltétlenül azért vesz el tőlünk időt, mert órákon át görgetünk. Hanem azért is, mert apró darabokra szedi a figyelmünket. Egy perc itt, két perc ott, egy gyors ellenőrzés, egy újabb pillantás. És közben észrevétlenül leszoktat arról, hogy csak úgy legyünk valahol.
Nem akarom most azt mondani, hogy az Instagram rossz, és hogy mindenkinek azonnal törölnie kellene a telefonjáról. Nekem a munkám miatt amúgy sem lenne reális teljesen kivonni magam a közösségi médiából. Szeretem is, amit ad: inspirációt, kapcsolatot másokkal, ötleteket, és azt is, hogy megmutathatom, mi foglalkoztat.
De ez az egy hét ráébresztett, hogy nem mindegy, hová kerül a közösségi média az életünkben. Én legalábbis szeretném, ha csak egy részlete lenne, nem pedig kitakarná előlem az egész kilátást.
🌤️KisokosIdőjárásmai és 7 napos előrejelzés→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
