A pezsgő már a második körben járt, amikor a nagymamám megkérdezte, mikor jelentjük be végre, hogy babát várunk. Nevetve ütöttem el a kérdést, mint mindig, mert ez már négy éve a családi összejövetelek visszatérő játéka volt. Azon a nyáron a nagyszüleim negyvenedik házassági évfordulóját ünnepeltük egy kibérelt teraszos étteremben, fényfüzérekkel a fejünk fölött, és mindenki, akit ismertem, ott ült az asztaloknál.
Marcival, a párommal, akkor már öt éve voltunk együtt. Volt egy közös lakásunk, két macskánk, és volt egy hallgatólagos terv is, amiről sosem beszéltünk pontosan, csak éreztem, hogy létezik. Amikor összeálltunk, egyszer, még az elején, megkérdeztem, akar-e gyereket, és azt válaszolta, hogy persze, csak még nem most. Ez a mondat aztán öt éven át velünk utazott, és én sosem kérdeztem rá pontosabban, mert féltem a választól, ami esetleg más lenne, mint amit hallani szerettem volna.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
