Amióta az eszemet tudom, a mozgás mindig jelen volt az életemben. Rengeteg sportágat kipróbáltam gyerekkoromtól kezdve, kerestem, mi áll igazán közel hozzám, de valahogy mindig másban mélyültem el.
Az utolsó kézilabda edzésemen aztán volt egy mozdulat, ami mindent felülírt: egy játékostársam rám esett, én pedig szalagszakadással távoztam. Akkor még nem sejtettem, hogy ez nemcsak egy sérülés lesz, hanem egy olyan kálvária első állomása, ami évekre meghatározza az egészségemhez és a mozgáshoz való viszonyomat.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz elég borogatni a bokámat, eldöntöttem, hogy befejezem a csapatsportokat. A kislányom apukája sokat dolgozott külföldön, és gyakran egyedül kellett itthon mindent megoldanom. Nem engedhettem meg magamnak azt a „luxust”, hogy hetekig vagy hónapokig kidőljek egy sérülés miatt. Az egészségügyi nehézségeket senki nem választja, de a körülményeim világossá tették, hogy innentől más keretek között kell gondolkodnom. Olvass még a témában
Így találtam rá az edzőterem világára
… és meglepően gyorsan otthonosan éreztem magamat benne. Nem pusztán azért, mert rövid idő alatt látványosan formálódott a testem, hanem mert végre úgy éreztem: teljes mértékben én irányítok. Ismertem a határaimat, tudtam, mikor kell megállni, mikor lehet még egy kicsit tovább fokozni a terhelést. A fejlődés kézzelfogható volt, a kontroll pedig megnyugtató.
Ráadásul senkihez sem kellett alkalmazkodnom, akkor mentem edzeni, amikor kedvem és időm volt, ez szintén felüdülés volt a csapatsportok világa után. Megkaptam azt a feszültséget, amit a versenyszellemem igényelt, de közben nem kellett attól tartanom, hogy mások váratlan lépése, mozdulata miatt megsérülök. Ez az időszak nagyjából 7 évig tartott, szóval meglehetősen sok időt felölelt az életemből.
Csakhogy közben a régi sérülésem lassan, alattomosan átalakította a tartásomat. Sokáig nem foglalkoztam vele komolyan, hiszen „működött” a testem és egyébként is úgy éreztem, figyelek rá. Masszázs, köpölyözés, nyújtás, derékmerevítő, szabályosan végzett gyakorlatok, egy személyi edző támogatása… Mindent megtettem, amit akkor helyesnek gondoltam.
Az edzőtermet gyógytornára cserélni hatalmas törés volt
Nem egyik napról a másikra történt, de amikor kimondták, hogy most erre lenne szükségem, pontosan tudtam, hogy az életem egy korábbi szakaszára pont kerül. Emlékszem, ahogy a tornaterem plafonját bámultam, miközben a hátamon fekve egy kis labdával próbáltunk nyújtani – úgy, hogy ez a könnyed mozdulat is fájdalmat okozott… Szinte felfoghatatlanul távolinak tűnt, hogy nem is olyan régen még 100 kiló feletti súlyokat mozgattam meg minden gond nélkül.
A lelki fordulópont viszont akkor jött el, amikor kénytelen voltam félretenni az egómat.
Ebben az állapotom sokat „segített”: hetekig nem tudtam az egyik lábamra ráállni, az a minimális járás is csak segítséggel ment – nem úsztam meg a műtétet.
Minden új út egy lezárással indul
Amikor sikerült teljesen más szemszögből néznem a mozgásra, már nem a veszteség érzete kerített a hatalmába, hanem a felismerésé, hogy ez is csak egy átmenet. Átmenet egy olyan mozgásformába, amelynek a középpontjában nem a megfelelés, nem a látvány, hanem valóban az egészségem és az örömöm áll.
Egy őszi napon állt össze bennem mindez igazán. A teraszunkra odasütött a nap, én pedig kivittem a matracomat, elindítottam egy nyugtató zenét, és végigcsináltam azt a gyakorlatsort, amit a gyógytornászom állított össze számomra. Amikor visszajöttem a házba, úgy éreztem magamat, mint akit kicseréltek. Ismertem ezt a felszabadító érzést korábbról (főleg egy-egy kemény edzés után), de ez most mégis más volt. Sokkal csendesebb és mélyebb.
Mit jelent búcsút mondani az edzőteremnek?
Őszinte leszek: ez a búcsú fáj. Az edzőterem az életem, az identitásom része volt, miközben most először kellett igazán szembenéznem azzal, hogy vannak korlátaim, hogy nem mindent tudok megoldani puszta akaraterővel. A mostani felállás ugyanakkor nem végleges szakítás a részemről, inkább egy tudatos döntés arról, hogy jövőre még ennyire sem engedek be külső elvárásokat az életembe.
Mindig is szerettem túrázni, sétálni, a kertben lenni, csak ezekre eddig nem tekintettem mozgásként. Számomra a sport azt jelentette, hogy „edzésre megyek”, most viszont alaposan megtanultam újradefiniálni ezt a fogalmat.
Nem állítom, hogy a külsőség soha többé nem lesz fontos az életemben, és azt sem, hogy baj lenne, ha valaki azért mozog, mert szeretne jobban kinézni. Ez nálam sem tűnt el egyik napról a másikra, egyszerűen csak hátrébb lépett. Az edzőterem egy fontos fejezet volt, sokat adott, és nem zárom ki, hogy egyszer valamilyen formában még visszaköszön az életembe, de azt biztos, hogy az előttem álló hónapokban kizárólag azt fogom nézni, hogy épp mire van szüksége a testemnek és a lelkemnek.
