A szék lába megcsikordult a parkettán, amikor hátratolta. Zoltán felállt, begombolta a kabátját, és anélkül, hogy ránk nézett volna, kiment az ügyvéd irodájából. Az ajtó halkan csukódott be utána.
Az ügyvéd, egy idősebb, szemüveges férfi, aki apánkat még a régi munkahelyéről ismerte, zavartan köszörülte a torkát, aztán folytatta, mintha mi sem történt volna. Kimondta a nevemet, felsorolta, mi jut nekem a házból, a megtakarításból és anyánk ékszereiből. Én a székemen ültem, és nem hallottam semmit abból, amit mondott, csak az öcsém kabátos alakját láttam magam előtt, ahogy kilép az ajtón.
Apánk halála után minden megváltozott
Három hónappal korábban temettük el apánkat. Tüdőrákkal küzdött két évig, és azalatt az idő alatt én voltam az, aki hetente átjárt hozzá, bevásárolt neki, elvitte a kezelésekre. Zoltán Londonban élt, onnan nehezebb volt hazajönni, ő ezt mindig is így magyarázta. Néha felhívta apánkat, küldött pénzt, de a mindennapi gondoskodás rajtam maradt. Nem panaszkodtam emiatt, akkor nem gondoltam rá úgy, mint valami tartozásra, amit majd be kell hajtani. Olvass még a témában
Az örökség felolvasása előtt pár nappal beszéltünk telefonon. Zoltán akkor még barátságos volt, azt kérdezte, hogy vagyok, hogyan boldogulok a temetés utáni papírmunkával. Nem említette, hogy tudja, mi áll a végrendeletben, pedig utólag rájöttem, hogy apánk valamikor elmondta neki. Lehet, hogy éppen azért nem akart szembenézni a helyzettel, mert tudta, mi vár rá, és nem akarta mások előtt hallani, hogyan osztotta el apánk a vagyonát.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
