Véleménycikk: Schuszter Borka
Az anyám az az ember, akit manapság talán toxikus optimistának neveznének. Nem azért, mert ne lenne empatikus vagy ne érdekelné, ha valakinek rossz, hanem mert megingathatatlanul hisz abban, hogy minden okkal történik. Ha valami nem sikerül, annak biztosan oka van. Ha valaki kilép az életünkből, akkor valószínűleg azért tett így, mert az univerzum valami jobbat készít elő nekünk. Ha bezárul egy ajtó, majd kinyílik egy másik.
Én pedig minden ilyen mondatnál érzem, hogy egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy fejjel menjek neki annak a bizonyos bezáródott ajtónak.
Nem azért, mert ne szeretném azt hinni, hogy a nehézségeknek lehet értelmet adni. Sőt, valószínűleg mindannyian csináljuk ezt valamilyen formában. Ha valami rossz történik velünk, utólag megpróbáljuk összerakni, mit tanultunk belőle, miben változtatott meg minket. Ezzel nincs is semmi baj. Sőt, szerintem kifejezetten hasznos lehet. Olvass még a témában
3 dolog, ami segített elfogadni a gyermekem neurodivergens diagnózisát
A férfi tőled veszi el, ami neki nincs: legyen az pénz, önbizalom vagy belső béke
„Elhagyott a férjem, de ő csak a szájfeltöltéséről áradozott” – Jelek, hogy a barátod nem igazi barát
Ezt hozza 2026. július 18. a numerológia szerint: a beteljesülés napja
A probléma ott kezdődik, amikor az értelmet összekeverjük az okkal
Mert az, hogy egy rossz dologból később valami jó is kisülhet, még nem jelenti azt, hogy ez biztosan így lesz, vagy hogy a rossz dolognak eleve meg kellett történnie. És pláne nem jelenti azt, hogy valaki vagy valami szándékosan rendezte el nekünk.
Ehhez elég egy kicsit szétnézni a világban.
Háborúk vannak. Gyerekek halnak meg. Emberek veszítik el az otthonukat, családjukat, egészségüket, biztonságukat. Vannak balesetek, betegségek, természeti katasztrófák, igazságtalan helyzetek, amelyekben semmiféle „nagyobb jó” nem látszik. Nehezen tudom elképzelni, hogy mindez egy gigantikus, kozmikus Excel-tábla része lenne, ahol a végén minden cella zöldre vált, és kiderül, hogy tulajdonképpen minden pont úgy volt jó, ahogy történt.
Ha ebben hiszünk, szerintem valójában nem a világot próbáljuk megérteni, hanem a saját szorongásunkat próbáljuk elviselhetővé tenni.
Mert az a gondolat, hogy minden okkal történik, megnyugtató. Azt sugallja, hogy van valaki a háttérben, aki tudja, mit csinál. Hogy a dolgoknak van forgatókönyvük. Hogy ha most nem értjük is, egyszer majd minden a helyére kerül.
A másik lehetőség viszont sokkal félelmetesebb: hogy rengeteg dolog egyszerűen random történik
És hogy a saját életünk fölött is csak egészen korlátozott hatalmunk van.
Ezt nem szeretjük hallani. Én sem élvezem a gondolatot. Szeretném azt hinni, hogy ha elég körültekintő vagyok, jól döntök, rendesen dolgozom, figyelek azokra, akiket szeretek, akkor nagyjából kézben tarthatom, mi történik velem. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé rendezett. Vannak dolgok, amelyekre semmilyen ráhatásunk nincs, és ettől bizony lehet szorongani.
De szerintem éppen ezért nem működőképes megküzdési stratégia úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz.
Amikor anyám azt mondja, hogy „minden okkal történik”, néha legszívesebben azt válaszolnám: nem, anya, néha valami csak történik. Lehet, hogy ez borzasztó. De attól még igaz.
Ráadásul van ennek egy másik, sokkal kellemetlenebb oldala is. Ha minden szenvedésnek oka és célja van, akkor könnyen elkezdjük azt gondolni, hogy a szenvedő embernek valamiért szüksége volt arra, amin keresztülment. Mintha a tragédia mögött automatikusan valamiféle magasabb tervet kellene keresnünk.
Én ezt kegyetlenül igazságtalannak érzem azokkal szemben, akik valóban szenvednek.
Nem gondolom, hogy egy gyerek halálának „oka” van abban az értelemben, ahogy anyám használja ezt a szót. Nem gondolom, hogy egy háború azért történik, hogy valaki megtanuljon belőle valamit. És azt sem gondolom, hogy minden veszteség egy későbbi ajándék előszobája.
Talán az élet egyik legnehezebb felismerése éppen az, hogy nem minden történik valamiért
És közben mégis megpróbálhatunk valamit kezdeni azzal, ami történik velünk.
Nem kell azt mondanunk egy veszteségre, hogy „ennek így kellett lennie”. Mondhatjuk azt is: „ennek egyáltalán nem kellett volna megtörténnie, de most megtörtént, és megpróbálom valahogy túlélni”.
Nekem ez sokkal őszintébb mondat, és én már igyekszem inkább ezt tanítani az én lányomnak.
Lehet, hogy ez kevésbé megnyugtató. De legalább igaz.
🎒KisokosIskolai szünetekőszi, téli, tavaszi szünet→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
