Manapság elég szerencsétlen, sőt egészségtelen dolognak tartjuk, ha valami kettétöri az éjszakánkat. De nem mindig volt ez így.
Roger Ekirch történész kutatásai során egy megoldatlan bűnügyről olvasott feljegyzéseket. 1699 április 23-án éjjel 11 óra körül, nem sokkal azután, hogy a kilencéves Jane Rowth és édesanyja felébredt az első alvásukból, látogatójuk érkezett, akivel az anya elhagyta a házat, meghagyva a lányának, hogy feküdjön vissza aludni, reggelre hazatér. Mrs. Rowth azonban soha nem tért haza, holttestét másnap reggel találták meg, gyilkosát sosem kapták el.
A beszámoló Ekrich számára nem csak egy borzalmas bűntény leírását jelentette. A történész szemei megakadtak ezen a két szón: „első alvás”. Ez után kezdte tovább kutatni, hogyan is aludhattak az emberek a középkorban, és kiderült: az éjszakai élet egészen mást jelentett akkoriban.
Két alvás
A 17. században az éjszakai alvás valahogy így zajlott: a szerencsések, akik megengedhették maguknak, már 21:00 és 23:00 óra között elkezdtek szalmával vagy rongyokkal tömött matracokra zuhanni, és készen álltak a pár órás alvásra.
Akkoriban az emberek többsége közösen aludt, és gyakran osztotta meg a fekhelyét nem csak családtagokkal. Poloskák, bolhák, tetvek, barátok, szolgák és – ha utaztak – teljesen idegenek is hálótársai lehettek.
A kínos helyzet minimalizálása érdekében az alvás számos szigorú társadalmi konvenciót tartalmazott, például a fizikai érintkezés elkerülése, és voltak kijelölt alvási pozíciók is. Például a lánygyermekek jellemzően az ágy egyik oldalán feküdtek, a legidősebb a falhoz legközelebb, majd az anya és az apa, majd a fiúgyermekek – ismét életkor szerint rendezve –, majd a nem családtagok következtek.
Néhány órával később az emberek elkezdtek felébredni ebből a kezdeti álomból. Az éjszakai ébrenlét általában 23:00 és 01:00 óra között tartott, attól függően, hogy mikor feküdtek le.
Általában nem zaj vagy más éjszakai zavarok okozták – és nem is valamiféle ébresztő. (Ezeket csak 1787-ben találta ki egy amerikai férfi, akinek – kissé ironikus módon – korán fel kellett ébrednie, hogy órákat áruljon). Ehelyett az ébredés teljesen természetes módon történt, akárcsak reggel.
Az óra
Az ezt követő ébrenléti időszakot „óra” néven ismerték – és ez meglepően hasznos ablak volt a dolgok elvégzésére. „[A feljegyzések] leírják, hogy az emberek szinte bármit és mindent csináltak, miután felébredtek első álmukból” – mondja Ekirch.
A Hold, a csillagok és az olajlámpák gyenge fénye alatt az emberek végezték a hétköznapi feladatokat, például fát raktak a tűzre, gyógyszereket szedtek, vagy csak kimentek az árnyékszékre.
A parasztok számára az ébredés azt jelentette, hogy vissza kell térni a komolyabb munkához – legyen szó akár a haszonállatok ellenőrzéséről, akár a házimunkák elvégzéséről, mint például a ruhafoltozás, a gyapjúfésülés. Természetesen a bűnözők is megragadták az alkalmat, hogy ólálkodjanak és bajt csináljanak – mint a yorkshire-i gyilkos.
Az óra a vallás ideje is volt
A keresztények számára kidolgozott imákat kellett befejezni, konkrétan erre az időre meghatározott imákat. A filozófiai beállítottságúak pedig nyugodt pillanatként használhatták az órát az életen való elmélkedésre és az új ötletek elgondolására.
De leginkább a társasági élethez – és a szexhez – volt hasznos az óra. Ahogy Ekirch kifejti az At Day’s Close: A History of Nighttime című könyvében, az emberek gyakran csak ágyban maradtak és beszélgettek, így olyan intimitásnak nyílt ilyenkor tér, amit napközben a legtöbben nem engedhettek volna meg maguknak.
Azoknak a férjeknek és feleségeknek, akiknek sikerült egymásra találniuk a másokkal való közös ágyban, ez a fizikai intimitás megfelelő időszaka is volt – ha hosszú, fizikai munkával teli napjuk volt, egy kicsit ki is pihenhették magukat ilyenkorra.
Miután az emberek néhány órát ébren voltak, általában visszafeküdtek az ágyba. Ezt a következő lépést „reggeli” alvásnak tekintették, és hajnalig vagy tovább is tarthat. Csakúgy, mint ma, az, hogy az emberek mikor ébredtek fel, attól is függött, hogy végül mikor feküdtek le aludni.